Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Szabó Jenőné: Portré szüléimről

gattak a távolban élő bátyáim a családjukkal, persze csak nyáron, aztán egyre ritkultak a látogatások. Anyám nem tudta igazán összetartani a családot. Valahogy nem volt meg benne ez a képesség, mivel a saját családjával sem volt jó a kapcsolata. Ilyen-olyan ok miatt megsértődött, volt úgy, hogy bizony joggal és évekig nem járt haza. A nagyszüleim meg nem is bánták, mivel sohasem alakult ki szoros gyermek-szülő kapcsolat köztük. Minket sem kedveltek úgy mint a többi unokájukat. Hogy apámat mennyire bántotta mindez, nem tudom. Elég hirtelen haragú ember volt ő is, neki is volt konfliktusa a sógoraival, bár a testvérével és annak a gyermekeivel jó viszonyba volt, főleg a legkisebbel, aki később a mi szomszédunk lett. Azt gondolom, hogy a saját nagycsalád gondja-baja annyira lekötötte őket, hogy már nem maradt energiájuk a rokoni kapcsolatok ápolására. Amikorra a gyermekeik saját családot alapítottak már elfáradtak, ketten szerettek lenni nyugalomban, csöndben. Aztán meg jött apám újabb betegsége. Volt egy jó nevű orvos ismerősünk Debrecenben, aki prosztata műtétet javasolt. Nagy nehezen bele egyezett apám a műtétbe, de nem ment Debrecenbe a klinikára, Újfaluba feküdt be a kórházba, hogy közelebb legyen anyámhoz, ha látogatja. Megtörtént a műtét, ami már akkor is rutin műtétnek számított akár a vakbélműtét. Hogy műtéti hiba történt e vagy a prosztata daganat rosszindulatú nem mondták meg. 1970ben még nem közölték a családdal sem, ha gyógyíthatatlan volt a beteg. Műtét műtétet követett. Az én erős apám annyira legyengült, hogy csak kétfelől támogatva tudott pár lépést tenni, később már fel sem tudott kelni az ágyból. Óh Istenem mennyit szenvedett! Szenvedett a fájdalomtól, szenvedett a kiszolgáltatottságtól. Úgy kellett mosdatni, mint egy kisgyereket. Mindig szemérmes ember volt, nagyon zavarta ez a helyzet. A műtétek során sok vért vesztett, mi a gyermekei adtunk neki friss vért. Annyira szeretett volna meggyógyulni. Annyira szerettük volna, hogy meg gyógyuljon. Márciusban került be a kórházba, nyárra már átkerült a fertőző osztályra májgyulladással. Rendszeresen látogattuk, köszönte is szegény. Eljött augusztus közepe. Az orvosai belátták, hogy menthetetlen. A saját és a család kérésére haza engedték. Nagy betegségében is boldog volt, hogy végre itthon lehet a saját házába. A zárójelentésében májrák volt a diagnózis. Az állapota egyre romlott: trombózist kapott a lába, lebénultak a hangszálai. Csak a lesoványodott arcából világító nagy szeme beszélt. Többször volt olyan rosszul, hogy azt hittük itt a vég. Körben álltuk szomorúan az ágyát, anyám fáradtan a homlokát simogatta. Megszámolt bennünket és mutatta a kezével, hogy kettő hiányzik. Ketten távol voltak. Még aznap táviratoztam és másnap szept. 2-án megérkeztek. Fájdalmas találkozás volt. Köszöntötték apámat, ő bólintott, elköszönt tőlük is. Este hat órakor, amikor senki sem volt a beteg szobában csendesen elment. 141