Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Szabó Jenőné: Portré szüléimről

Nagyon megrázott bennünket a halála. Egyenes, nyíltszívű, értelmes paraszt ember volt az apám. Hiányoztak a régi jóízű beszélgetések könyvekről, politikáról, történelemről. Mennyit dolgoztak anyámmal, hogy fel tudják nevelni és útjukra tudják bocsátani a nagy családjukat! Amikor már egymásnak élhettek volna nyugalomban, viszonylag jó anyagi körülmények között, hatvankilenc évesen elvitte a betegség. Nem találta a helyét szegény apám nélkül. Hétvégeken sokat volt nálunk, segített ahol tudott tőle telhetően. Azonban a nálunk zajló élet miatt visszavágyott a kis szoba-konyhás lakrészébe a Vadász portára. Az évek során egyre nehezebben járt, sokat fájt a lába. Beiratkozott az Idősek Otthonába, majd mikor az egészsége romlása miatt már nem tudott kijárni, hétközben hoztak neki ebédet. Idős korára szeretettel fordult a már felnőtt unokái felé, látogatták is rendszeresen. Jó volt hozzá „haza" menni, bút, bánatot, örömet megbeszélni. 1990 tavaszán úgy döntött, hogy végleg hozzánk költözik. Már nem tudta egyedül ellátni magát. Jól érezte magát köztünk és mégis alig két hónap múlva agyvérzést kapott, lebénult a jobb oldala. Kilenc hónapig ápoltam munka mellett napközben a nővérem segítségével. Nagyon elfáradtam fizikailag és idegileg is. A munkahelyet nem mertem ott hagyni, tartva attól, hogy nem vesznek vissza. Ma is bánt, hogy nem maradtam itthon mellette élete utolsó hónapjaiban. 91 áprilisában bevittük kórházba, már olykor zavart volt az állapota itthon is, a kórházban nem is tért vissza az értelme. Szomorúan láttuk mi lett az én erős egyéniségű anyámból. Újabb agyvérzés következett teljes eszméletvesztéssel, magas lázzal. Még öt napig szenvedett élet és halál között lebegve, amikor április 11-én este nyolc órakor meghalt. Mindennap látogattuk a két hét alatt, sajnos a halála órájában nem voltam mellette, nem foghattam a kezét. Ez míg élek nagyon bánt. Ma már csak a sírjukat kereshetem fel, hogy beültessem a kedvenc virágaikkal. Nagyon szerették apám is anyám is a virágokat. Esténként apám még az ágyába is bevitt egy-egy szál illatos rózsát vagy violát. A mondás azt tartja: Aki a virágot szereti rossz ember nem lehet. Jó emberek voltak^ kötelezettségük teljesítetése után elmentek átadva helyüket a következő nemzedéknek. így megyünk el sorban mindannyian. Nyugodjanak békében. 142