Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

tellel, családi lakóházakat építettem. A Pénztárkönyvből, több mint száz lakóházat számolhatok ki, melyeket tetőaláhúzásig felépítettem, de azonkívül is sok egyéb munkát is végeztem. Tehettem volna másként is. Dolgoztathattam volna alkalmazottakkal is, jogosult voltam nagyobb vállalkozáshoz, alvállalkozásra is. - Élhettem volna laza életet, kocsmázhattam volna és a tenyerem is lágyabb lett volna. De nekem inkább abban telt örömem, ha este vissza nézhettem a napi elvégzett munkámra. Egyéb szórakozást pedig az nyújtott, hogy hálójába kerültem és értelmes szenvedélyemmé vált a numizmatika, az éremgyűjtés, főleg az antik érmek és azok között is, az antik görög pénzek gyűjtése. Nagyon sok ismeretséget nyújtott nekem ez a nemes szenvedély, megismertem a görög ó kort, a pénznek a létrejöttét, a fejlődését, az árakat, a pénzzel való gazdálkodást, Solon szerint az üzérkedést is. Megismertem a görögök csodálatos mitológiáját. - És amire mindég vágytam azt, hogy mikor már jobban ráértem, nyugdíjas koromban, két utat tettem Görögországba. Az egyiket szárazföldön, a másikat a felejthetetlen, Égei-tengeri szigetvilágban. Ugyancsak az érmészet nyújtotta alkalmakkal, mivel a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete, melynek máig is tagja vagyok, évente rendezett az ország nagyobb városaiban Vándorgyűléseket, azokon is mindég részt vettem. - És amelyeknek szintén nagyon kedves az emléke, hogy tíz éven át, a Keszthelyen megrendezett, Numizmatikai Nyári Egyetem alkalmával, bejárhattam a zalai tájakat. És a gyönyörű esti hajózások a Balatonon. Emlékezek az Édesapám halálára. Nvolcvanadik évében járt már, még tehenet tartott. Mint nyugdíjas, a Lenin tsz-től ezer öl herét kapott, közel a határba. Felkötötte a kaszát a kerékpárra, mire anyám észrevette, apám már el is ment a tehenének a herét lekaszálni. Délutánra, már renden hevert az ezer öl here. Hazafelé jöttében, a kerékpárjával kétszer is elesett. Apám, ki életében oly nagyon, nagyon sokat kaszált, kinek az ezer öl here, csak egy vacsorára való volt, akkor az ezer öl herében meghajtotta magát. Anyámnak már vigyázni kellett rá, mert mindég ment volna. 1971. február 11-én este, még eljöttek hozzánk, más tanyásunk is volt, apám nagyon jól érezte magát. Apám, nyolc óra után mondja anyámnak. „Erzsók, menjünk haza, mert reggel első akarok lenni a darálóban." Még tehenet tartottak, meg sertéseket, apám daráltatni akart nekik. Apám éjfélkor leszállt az ágyról, az éjjeliért nyúlt volna, egyet hörgött és visszabukott az ágyra. Azt mondták, szép halála volt. De lehet egy halál szép? Még akkor a család a halottját, az utcai nagy házban terítette ki. Jöttek a halott látók nappal is, este is. Ha magamra maradtam mellette, felhajtottam a szemfedőt, néztem az apám megnyugodott arcát. Mintha mosolygott volna is, mintha még akart volna is mondani valamit. A két tenyere, mellyel de sokat markolta a kasza meg a vasvillanyelet, a koporsó szélén félig nyitva, megnyugodott, de az arcán a régi jó kedélye, mintha megmaradt volna. Nagyon sokan voltak a tisztelői, nagyon sokan voltak az apám temetésén. 126