Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

Eljött a szállításnak a napja is. Utolsók lettünk a kiszámolásnál. Össze tettük a kezünket én is, János is, csak most sikerülne még. Kétféle karton volt az asztalon rakáson, az egyik rózsaszín, a másik zöld. A foglyok egyesével léphettek ki a kapun, hogy kívül százasával sorakozzanak. Volt néhány, kiket visszatartottak, egy karcagi volt csendőrt is. Mi tényleg a legutolsónak maradtunk. A megkönnyebbülést nem lehet leírni. Délre végeztek is, de mi szárított kenyeret meg halat kaptunk. Százas szakaszokban meneteltünk az állomás elé. Ott egy orosz tiszt, egy emelvényre állott és beszédet tartott. „Magyarok, most elmentek haza. Ne legyetek rossz indulattal, a szovjet nép iránt azért, hogy a munkátokkal, valamit jóvá tettetek abból, amit a háborúval okoztatok." Bent állott a szerelvény, negyven embert számoltak egy vagonba, melyben emeletes priccsek voltak. A vagonajtó szabadon, a keresztvason könyökölhettünk. Reggelre ért a szerelvény Cseljabinszk állomására. Még ott egy lágerbe lettünk kísérve, három napig még munkára is kivittek, én egy ekegyárban dolgoztam három napot. Akkor még nagyot is gondoltunk. Ott töltötték fel kétezerre a létszámot és végleg be lettünk vagonozva. Reggel, napfényes időben, végleg elindult velünk a szerelvény. (Dátumot nem tudok, ott nem igen jegyeztük.) Az volt a fontos, hogy akkor már hazafelé irányba haladtunk. A vagonajtókban, a keresztvasra könyökölve élveztük az Uralt, de inkább a ránk váró szabadság örömét. A csavargós síneken a szerelvény hátulja néha ellenkező irányba haladt előttünk, de azért a villanymozdony, estével áthaladt velünk az Urálon. Onnan gőzmozdony vitt tovább azon az úton, amelyiken kivitt. Nagyobb állomásokon, már főtt ételt is osztottak. Volt, hogy egész napot is időztünk egy állomáson, majd Harkovon, Kijeven át, lasinál elértük a román határt, de arra ráment vagy tíz nap. Végig figyeltem azt a nagy orosz földet, de inkább szegénységet lehetett látni. A mezőgazdaság nagyon hiányolta az emberi szorgalmat, a határ gyenge termést mutatott. A kevés gabona is, garmadában állott az állomásokon. - Majd a román határ sem mutatott, sokkal többet. Újra a Focsani állomáson kötöttünk ki. A nagy láger még akkor is üzemelt. Ismét a lágerbe kerültünk, ahol fertőtlenítettek, pár nap múlva a keskeny vágányra lettünk bevagonozva és a Gyimesi szoroson át Erdély területén Kolozsvár, majd Nagyvárad érintésével Máramarosszigeten ért véget a tehervagonos szállításunk. Ott egy hetet töltöttünk, ahol már Istentiszteleten is részt vehettünk. Ott már hatan lettünk Balmazújvárosiak. Onnan már személyvonaton értük el Magyarországot, ahol a legelső állomáson üstökben főt a birkapaprikás. Azzal fogadták a hazatérő sovány honfiakat. Nem adtak nagy adagot, mondták, hogy nekünk nagyon vigyázni kell a gyomrunkra. - Aztán Debrecent elérve, a Pavilon laktanyában, azzal telt el az éjszaka, hogy több termeken át adatfelvételek, orvosi vizsgák. Majd négy ezüst öt forintosokkal, végleg haza lettünk bocsájtva. Reggel, az induló vonatokhoz magyar katonák kísértek ki, mikor azok elköszöntek tőlünk, valóban aztán, azzal lettünk szabadok. Mikor beszálltunk a hazafelé induló vonatba, már akadtak ismerősök, akik körülvettek bennünket, mindenkinek volt valakije, akit még hazavárt. Minket is érdekelt, hogy mi van idehaza, sok mindent meg is tudtunk. 115