Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
De az is jó volt a részünkről, hogy a munkaterületen is meg lettünk becsülve. Én a jobb keze lettem a mesternek, a bonyolultabb munkát rám bízta, jöttek egyedi munkák, azokat is mindig nekem kellett elkészíteni. 1947 őszén egy komisszió jött fentről, egy nő vezette, meztelenül kellett elébük járulni az egész lágernek. Éppen tanúja voltam, mikor a nő ki volt kelve az orosz tisztre, hogy miért olyan soványak az emberek. „Sztálin megadja az élelmet és miért ilyen soványak?" Ott azonnal elrendelték, hogy a nehéz munkahelyről ki kell vonni a foglyokat. Már másnap nem mehettünk dolgozni, mert a vasöntő nehéz munkának számított. Azután be lettünk osztva napi hat órai munkára. Mihály bácsi maradt nyolc órai munkásnak. Pista bekerült a kórházba, a melle telt meg vízzel. Akkor váltunk el egymástól véglegesen. Én egy magyarral, egy osztrákkal és egy némettel a falugondnok kezére lettem adva a torf (tüzelő) telepre. Ott kerültünk egyszer a nyírfák alá, ahová a halottainkat hordták ki. De azt nem kellett volna meglátni. A magyar társunk az rövidesen beteg lett, az osztrákkal, meg a némettel maradtam ott. De az osztrák nem bírta a németet, inkább velem barátkozott, Vili volt a neve és jól megértettük egymást vegyesen magyarul, németül, oroszul. Megtudtam róla mindent, hogy virágkertészek, De eszébe jutott, hogy ő tud olaszul és tanuljunk olaszul és azon beszéljünk. De nem sokáig tartott az olasz nyelv gyakorlása, mert néhány nap múlva, ahogy bementünk a munkából, a láger udvaron sorakozó lett. Két németet és egy magyart, engem kiszólítottak az asztalhoz. Meglepődtem ahogy odaléptem, valaki hátulról a vállamra tette a kezét. A gyárból volt a mesterem és azt mondta nekem: „Pál rövid időre vissza jössz a gyárba, azután mentek haza." És már vittek is kívülre az orosz stábra és prókuszkát (igazolványt) adtak, mellyel szabadon járhattunk a munkába. Következő nap már a két némettel a gyalogjárdán mentünk, a kapuba felmutattuk az igazolványt és mentünk a munkahelyünkre. Ahogy mi a járdán jöttünk szabadon, az úttesten a brigádok, fegyveres őröktől kísérve meneteltek. Az nekem esett olyan rosszul, hogy ennek nem lehet jó vége. Ha viszik a magyarokat haza, engemet biztosan itt felejtenek, mert én jól dolgoztam nekik. És ezzel a két német is egyet értett. A gyárban a vonalon, ahol mi dolgoztunk, végig nők dolgoztak. A mester azt az utasítást adta nekem, hogy az lesz a feladatom, hogy végig a vonalon a nőknek megmutatom, megmagyarázom, hogyan kell a munkát szaporán és jól elvégezni. Kis nacsalnik lettem. De az nekem egy cseppet sem tetszett. Végeztem aztán a rám bízott feladatot, mutogattam a nőknek hogyan kell és mire kell vigyázni, hogy ne sérüljön. A nők bele is jöttek hamar, majd kezdtek macerálni is, hogy „majszter, igyi szudá".Elgondoltam, hogy van-e közöttük azokból, akik a vagonok mellett megköveztek bennünket. A mesternek az asztalán ott voltak az ételjegyek. Mondta nekem, hogy vegyek magamnak belőle, amennyi jól esik. Naponta többször is mentem az ablakhoz egy adag levesért, de kenyér az nem volt hozzá. 110
