Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

Egyik napon, mikor a munkába indultunk, a kapuban sorakoztatták a betegeket transzportra (szállításra) készítették őket. Köztük volt Tar Pista is, Kovács János bácsi, Kis Sándor bácsi, a karcagiak is. Pista hitt abban, hogy a hazatérése most már valóra válik, de azt is mondta, hogy a mellét megcsapolták. Elbúcsúztunk egymástól és rosszul esett az ott maradás. Rá néhány napra este, mikor a munkából a lágerbe tértem, tartott az orvosi vizsga, mikor az orvoshoz értem, az ujját a lábam szárába nyomta, ahol egy lyuk maradt utána. Azonnal mondja a Lázárét kettőt (kórházi szoba). Azonnal be kellett mennem a kórházba. Volt egy magam készített csajkám alumíniumból, melyen gyönyörű vésettel az oldalán falusi ház füstölgő kéménnyel, akáclomb borult rá. Egy galamb levéllel a csőrébe és felette hullámos mondat idézve Petőfitől: „Szép hazámba ismerősök mennek - Jó anyámnak tőlük mit üzenjek". Azt mindenképpen haza szerettem volna hozni és Borza Jancsira bíztam, hogy vigyázzon rá. A kórházban három napig koplaltattak, vízhajtót szedettek, gyakori vizelés. Mikor bementem hetven kiló voltam és ötvennyolc lettem. Három hét múlva új ruhába öltöztettek negyven beteget, engem is. Mentem Borza Jancsihoz, hogy a csajkámat magamhoz vegyem, de a helyén mást találtam. Jancsi pár nappal azelőtt éjjel két órakor jött meg a munkából. Reggelihez már nem kelt fel, meg volt halva. A hozzáhasonló halál gyakori volt. Hiába kerestem a csajkám, senki nem tudott róla, hova kerülhetett. Sorakozónk lett a negyven betegnek, egy másik lágerbe lettünk kísérve. A másik lágerben hatszázan lettünk a vagonokba helyezve, ahonnan Cseljabinszk állomásra vittek, ott nagyobb szerelvényt hoztak össze és éjjel elindult a szerelvény tovább. A sötétben foglaltam helyet a felső priccsen, azt sem tudtam kik alszanak mellettem. Mikor világosodott, jött a nap fel, akkor látom, hogy napfeljött irányába haladunk. Senkit nem ismertem, akikkel egy vagonban voltam, de mondtam, hogy mi nem hazafelé haladunk, hanem ellenkező irányban. De olyan nem lehet, hülye vagyok én. Jobbnak tartottam, ha nem szólok semmit. A mellettem fekvő is kezdett mozgolódni, igen értelmes embernek bizonyult. Már hallgatta a velem folytatott vitát, néz ki a nyíláson, jobbról alacsony hegyvonulat, keletnek haladunk, akkor mi túl az Urálon ázsiai területen haladunk, még pedig Magnyitogorszknak. Ezzel én már egészen tisztában voltam, tudtunk is róla, hogy oda a lefogyott embereket viszik, hogy erősödjenek. Beszélgetésbe kezdtem a sötét bőrű társunkkal, igen értelmes székely ember, Dobos Tamás volt a neve, és rövidesen megtudtunk egymásról mindent. Közel volt a negyven évhez, egyszerű falusi ember, de olvasott sokat, amit igazolt az értelmes beszéde, amint mondta: „erre is tanyáztak valamikor az őseink". Közeledtünk a hegyvonulat felé, feltűntek sorba a kémények, beértünk Magnyitogorszk állomására. Bokáig érő hóban indítottak el, egy órahosszat gyalogoltunk, egy nagy lágerbe értünk. Gyorsan el lettünk helyezve, vagy százötvenen egy román barakkba kerültünk. Ott már vaságyak voltak, háromszáz ágyas volt a barakk. A román parancsnok alatt háromszázan lettünk, fele román, fele magyar. Két nagy falazott tűzhely volt benne, melyekben tőzeg égett és jó meleg volt. 111