Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
Jött utánunk a konya is, ott megkaptuk az ebédet, de hozták oda a nők is, amit ebédre főztek. - Aztán el lettünk indítva a Vértesnek a nagy hóban. Egész éjjel tapostuk a térdig érő havat, mire egy tisztásra értünk. Ez volt Gánt község előtt a Disznó sarok. - Pihenő lett, nagyon el voltunk fáradva, hideg is volt. Tördeltük a cserfa gallyakat, rá volt száradva a levele, a fa tövét körül raktuk vele, mint egy fészket. Körülültük, vigyázva egymásra, el ne aludjunk, nehogy megfagyjunk. - De nemsokára jött a parancs, elfoglalni a gépfegyver állást, mert Gánt községben már nyüzsgött az orosz. A taposatlan havon, a gépfegyver mellett is hideg volt. Előttünk egy csutkakúpot láttunk, abból hoztunk magunk alá kévét. - Tüzet nem lehetett gyújtani. - Hátul, a tisztáson valaki tüzet kapott, már kapták is az aknát, egy lovat sebesített meg. Legkönnyebben a tüzet lehetett bemérni. Mire világosodott, olyan nyolcszáz méternyire elénk tárult Gánt község, Füstöltek a kéményei. Már láttunk kozákokat is, lóháton mozogni. Jött a váltásunk is, már indultunk hátra, mikor jön a huszár hadnagy, „Önök pedig elindulnak Zámolynak vállalkozásba, felvenni a kapcsolatot az első Méneskari századdal." Összejött a rajunk, elindultunk Zámoly felé, a bozótos csapáson, lent láttuk a huszárokat a gépfegyverállásokban, azután ember nélküli állásokat láttunk. Mögöttünk a közelben két lövés dördült, elvetettük magunkat, majd látjuk, két katona húz a havon egy lelőtt őzikét. Két méneskari katona volt, azok mondták, hogy az első század egy tiszttel, az éjjel átált az oroszokhoz, csak ők ketten maradtak itt. Mindjárt elértünk egy erdészházat, oda húzták a lelőtt őzet. - Az épületben egy öreg erdész volt, mondta, hogy tegnap még oroszok voltak ott. Ott hagyták a krumplit meg a cukrot. Jó meleg volt az épületben, a bádogkályhában lobogott a tűz. - A tűzhely tetejét megraktuk krumplival, hamar megsült, amíg hűlt feltettünk egy nagy lapos edényt, pár kanál cukrot tettünk bele, mikor olvadt tele öntöttük vízzel, az lett a tea. Közben bóbiskoltunk is egyet, majd belaktunk krumplival, teával. - Aztán rászántuk magunkat a visszaindulásra. Már akkorra dél felé járt az idő, akármi lesz, de csak jót pihentünk. Mikor visszaértünk fehér lepelbe látunk katonákat, hallatszott parancsszó is, „Kővágó tizedes, Székely honvéd, terepkutatók előre." A földhöz ragadtunk ott hirtelen. Jött velünk szemben a huszár hadnagy, kezében egy kettős, nyeles kézigránát, jelentjük neki az átállást. Köpött egyet, sapkáját a földhöz vágta, aztán lehajolt érte, majd a gránáttal a kezében előre mutat, „A jobb szárnyon kifejlődni és előre." A karabélyunkban öt töltény, a táskában, tizenöt, kézigránát egy se és támadni előre. Az erdő kiszögelésbe indultunk előre, mire kiértünk, már visszamenekülő katonákat látunk. A gépfegyver, az aknavetőnk elhallgatott, tüzérségi támogatás nem volt. Megadták a jelt a visszavonulásra. De már akkor a sok sebesült jajgatását hallottuk, ahogy vonszolták magukat visszafelé. Kiadták a parancsot, a sebesülteket menteni, ami már lelkiismereti kérdés volt. Elindultam kúszva a nagy hóban, éppen egy mezőhegyesi bajtársam volt, akihez értem, Németi Pali Kunhegyesi fiú. Ő még lábon jött legörnyedve, lehajolva átölelte a nyakam, úgy vonszoltam a kötöző helyre. Ő mondta, „Patakinak segítsél, ott maradt fentebb." A oroszok csak nem hagyták el a tüzet, fütyölt a golyó, hiába már a sebesülteket mentettük, több halott bajtárs feküdt a hóban, voltunk kik a sebesülteket mentettük hátra. - Már bent kúsztam, mikor 101
