Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

megláttam mozogni a sebesültet, hozzákúsztam, Pataki István volt, ki írnok volt a G.H.-nál, a hátamra segítettem, átölelte a nyakamat, úgy kúsztam vele hátra a nem szűnő golyózáporban. A nagy hóban, mint a vakondok értem egy eldőlt csutkakúphoz, már nagyon ki voltam merülve. A sebesültet már rázta a hideg. Téptem ki egy kévényi száraz csutkát, ráfektettem a sebesültet, az ágyéka alatt vérzett, nadrágját megoldottam, a golyó a farán ment be ahol alig szivárgott a vér, de elől az ágyéka alatt az izmot is kitépte és nagyon vérzett. A sebkötöző csomag vattáját ráhelyeztem a sebre, hogy a kötéssel jól elszoríthassam. A golyó ott is állandóan sivított a fülem körül. Egyszer érzem a hátamon egy nyisszanást, mikor megszólal mögöttem valaki, „Te pajtás, megsebesültél." Odakerült egy kárpátaljai, Durda nevű bajtárs. Felgyűrte a hátamon a köpenyt, szerencséd van, mondta. - A golyó a köpenyt laskára, a nadrágkorcot, még a nadrágszíjat is nyírta, közvetlen a gerincem felett. Akkor volt legközelebb hozzám a halál, amit akkor, hirtelen fel sem foghattam. Akkorra az oroszok is elhallgattak, hozzánk nem is messze már láttuk, hogy az oroszok a halottainkat kutatták, órát kerestek. A sebesültnek már a foga is vacogott, rázta a hideg. A Durda már a kendőjét vette elő, hogy megadja magát. A sebesült, „Bajtársak, ha Istent ismertek ne hagyjatok itt." Már kezdtem félni a Durdától, hogy mit gondolsz, támadásba kínlódnak itt veled. Küldtem előre, én meg hátamon a sebesülttel kúsztam utána, majd a bozótosba a karunkra vettük, úgy értük el a kötöző helyet, ahol a kocsin keresztbe fektetve még lett egy hely a Pataki bajtársunk részére. Este, mikor az erdőszélen összekerültünk, a századból huszonkilencen maradtunk épen. Mennyi került fogságba, négy kocsi sebesültet vittek el és éjjel legalább annyi halottat temettünk el. A halottak között megismertem Szirovica Pistát, kivel még este kentük egymás hátát a tetvek ellen, ki hogy örült éppen egy hónappal azelőtt, hogy az ő lövése találta el a nyulat, de megismertem másokat is, mikor földeltük el őket négy hősi halottat egy sorba, leterítve a köpenyeikkel és ment rájuk a következő négy halott. Fejükhöz a kereszt és domborodott rájuk a halom. Hideg, csillagos éjszaka volt. Nekidőltem a vastag cserfának, feltekintettem az Égre, „Édes Jó Istenem, ezt a napot is túl engedted élni." - De nekünk inkább az vált szerencsénkre, hogy el lettünk küldve vállalkozásba. - Már akkor fájt a jobb alsó karom, másnap reggel vettem észre, hogy a köpenyem ujja lyukas. Levetkőztem, akkor láttam, hogy aknaszilák érte. Fél tökmag nagyságú szilánkot vettek ki belőle, de még gyengélkedőre sem lettem rendelve. Kevesen maradtunk, kellet az állásba az ember. Naponta jártunk el a sír mellett a váltásra, a magaslatra a német villám gépfegyver mellé. Napokig puskalövés is alig volt, de olyan is történt, hogy az oroszok, lovas szánkóval már mögöttünk is jártak, de nem akartuk észre se venni őket. A fegyverünket, amihez alig értettünk, befútta a hó. Február 5-én reggel váltottunk, délben nem jöttek ebéddel, este nem jött a váltás. Fagyos kenyér volt velünk, alig lehetett szétdarabolni, a hónunk alá tettük olvadni. A kulacsunkban erős répaszesz volt, ha a kenyeret a szánkba vettük, abból nyeltünk hozzá. Négyen voltunk én, a Durda egy másik ruszin, meg egy Nagy Jóska nevű váradi fiú. Már sötétedett mikor 102