Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
Százharmincnégy emberből állott a jász-kun huszár osztály méneskari csökkentett százada, mikor be lettünk vetve. A raj létszáma is hét fő volt. - Azt is kellett tapasztalnunk, hogy a huszár tisztek úgy voltak velünk, hogy ezek még csak lógtak ez ideig, próbáljanak már ők is valamit. Volt egy előre tolt állás, a falu szélén kívül vagy száz méterre egy villaszerű épületben. Az volt a bokodi jegyző lakása, melyből kimenekült. - Ott kétszeres erő váltott, egy huszár és egy méneskari raj. Január elejétől a mi rajunk állandóan odajárt váltásra, legtöbbet nappalra. Az épület tetejét már több aknatalálat érte, a falát is megnyitotta, valami ágyúlövedék. Gazdag könyvtára lehetett a jegyzőnek, de a robbanások már széjjelhányták. - Ott, annyiból nagyon jó volt, hogy az épület alatt nagy pince volt és onnan jártunk a gépfegyverállásba váltani. Külön gödör volt, én mindenkor a figyelőposzton voltam, a gépfegyver mellett. Nekem ott is jó nyugtatás lett a könyv. A robbanás által szétszórt könyvekből magamhoz vettem Madách Ember tragédiáját és Petőfi válogatott költeményeit úgy, hogy ha nem olvastam, a Madách a köpenyem belsőzsebében a szívem táján volt, a Petőfi meg a bal zsebében. Ha nyugalom volt, a figyelőgödörben is olvastam. - Előttünk a bokodi malom volt, ott volt az oroszok erősítése. Onnan kaptuk a legtöbb aknatüzet. Történt, hogy az emberek elásva krumplit találtak, tovább kutattak hátha boroshordót is találnának. Figyelmeztetve lettek, hogy ne mutassák magukat, egyszer aztán megjött az első csimbum, jól megszórtak aknával. Olyankor, volt mellettem két nagyobb méretű könyv, az egyiket kinyitva az ölembe, a másikat a fejemre helyeztem, mert mint a tetőcserép, úgy az aknaszilánk is érhette volna a fejemet. - Még az is emlékezetes, hogy a bor is fogytán volt a faluba. Még egy helyen kaptunk, de a gazdasszony azt mondta „A másik hordót nem kezdi meg, ha az oroszok bejönnek le kell kenyerezni őket." Ilyen is volt, gondolni lehet, hogy mit éreztünk. - De, majd az oroszok Az előre tolt állásba, a pincébe már kezdtük magunkat otthonosan érezni mikor, január 24én reggel, egy repülő szórta a röpiratot, „Menekülnek az oroszok, utánuk és nem állunk meg a Kárpátokig." Mozgósítottak is rövid időn belül, a falu szélén alakult a harcvonal az indulásra. Közel álltunk a vezérkarhoz, az egyik huszártiszt oda inti Makra Pali székely fiút meg mellette engem, két Méneskarit, hogy mint terepkutatók a széles útvájatban, induljunk meg előre a bokodi malomnak. Ha elértük, a lakás két ablaka között kéznyújtással jelezzük, hogy nincs semmi akadály. Ha akadály lett volna, akár akna is, akkor mi már nem jeleztünk volna. De akkorra már megindult a vonal, gondolták ha nem esett bajunk nem lesz ellenállás. - Mi bementünk a lakó épületbe, de amit ott láttunk, a sok falikép a földön beletaposva, dunyhák párnák kihasítva, minden összetörve. - Beszélték a faluba, hogy van a molnárnak két szép lánya, Ott láttuk a képeiket, ahogy az oroszok beletapostak. Mikor elértük Oroszlányt, a bányatelepet, a nők szaladnak elibénk és ölelnek, csókolnak bennünket, hogy még egyszer magyar katonát láthatnak. Panaszkodtak, hogy az egy hónap alatt, mit kellett nekik szenvedni. 100
