Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)

Szombati Szabó István pályaképe, különös tekintettel debreceni indítására (1973)

túlzóan méltatlan cikket a fiatalokról. Legsúlyosabb érvei a modernek ellen általában irányulnak: tehetségtelenek, érthetetlenek, szerénység nélkül valók, nagyhangú, pöffeszkedő a költészetük, ízléstelenek, nem tisztelik a női szépséget, hagyományos értékeket stb.

53 Mennyivel más a Nyugat bírálata Tóth Árpád tollából! Új, a modernek oldaláról tekinti át Szombati-Szabó egész munkásságát, így módosabban minősíthet, s nagyobb távra ki tudja mérni fejlődési lehetőségeit: „Legrokonszenvesebbek nekem a Szombati-Szabó István versei, mert ígérnek. így, ahogy vannak, dagályosak, cifrák, Ady-ízüek, Oláh Gábor akarásúak, de találok bennük szép és erős sorokat. Ma még nem átall leírni ilyen képzavart: »Tíz ujja, mint hosszú vézna pókláb, merészen, kányaként csap le reajok«, ma még olyan szeretőt kíván, »aki véremben nászolni akar«, ma még olyan mámorral élvezi a nagybetűt, mint akár egy, annak idején a renaissance-tól elkapott ifjú poéta a mythológiai nevek halmozását, de ha tisztul a látása és erősbül az ízlése, szép strófákat fog írni, méltókat néhány előlegzett szép sorához... Még sok-sok szenvedés, sok-sok munka, s Szombati-Szabó István jó poéta lesz."

54 Részben a Nyugat kritikája, de meg az időközben elnyert méltóság, s főleg annak nagy lehetőségei - a Debreceni Főiskolai Lapok főszerkesztői tiszte - egyelőre feledtetik vele - ideig-óráig legalább - a sérelmeket. Egyéb publikálási lehetőségeit befagyasztja - még néhány verse jelenik meg a Debreceni Képes Kalendáriumban

55 - s csak a szerkesztés munkájának él. Azonban hamarosan csalódnia kell a Kollégiumban, az oktatói karban, sőt nem egy esetben azokban is, akik nagy lelkesedéssel eddig támogatták: diák- és író diáktársaiban. A Kollégium falain belül a belvillongások tanár és diák között ekkor csapnak utoljára fel magas lánggal, aztán már csak füstje marad kujtorogni. A hajdani, nagy múltú diákönkormányzat utolsó fellegvárai a két önképezdei egylet maradt, s mindeddig erősnek látszottak megvédeni a diákság lelkes irodalmi kezdeményeit kifelé - tanárok és nagyközönség felé, bévül pedig meleg otthont nyújtani. Liberálisan és autonóm módon. Azonban csak addig, ameddig az ifjúság belső élete is, légköre, ízlése megfelelt a külső környezetnek. Midőn irodalmi ízlése megoszlik modernek és nem modernek között, midőn az önképzőkör falain belül feszültség jön s tartósan létre, a magasabb atmoszférájú helyről friss szelek áramlása indul az állottabb, a hígabb felé, a tanári kar - válaszként rá - ostromolni kezdi a diákönkormányzat maradék bástyáit. Kiderül, hogy nem is olyan erős ez a vár, kiderül, 53 Szomorú füzek alján. Pesti Hírlap, 1909. április 29.; Szilágyi Sándor: Modem költők tüköré. Magyar Szó, 1909. május 25. 54 Tóth Árpád: Szomorú fűzek alján. Nyugat, 1909. I. 508-509. 55 Halál, Messiások, Pók, Annak a leánynak: DKK.. 1909.; Öregség, Felelet, Napimádók: DKK., 1910.