Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)
Oláh Gábor Eminescu-fordításairól (1974)
már végletek közt, szabadon. Ám ott munkál még mögöttük egy összetartó erő: a fakó élet, a szürke valóság kiemelő háttere, minden kék szelídség, fekete és vörös vadság mögött Eminescu s Oláh ősromantikája, az élet kiegészítője, pótlója, és újra megszülője. Ami ezen kívül marad: a rohanás, a pusztító kísérlet végkövetkezése. Schopenhauer tanulsága, hogy az okoskodás a kiábrándult kárvallott sajátja, ábrándulás a korcs jelenből, hová vissza nem juthat többé, ábrándulás az irodalomból, társadalomból is, Pokol, Kiáltó szó a pusztába, vagy csak csapzott, vak düh, a Haláltánc kétségbeesése. 24 Mindezt a tartalmi, lelki hasonlatot forma is támogatja. A költő Oláh romantikus, sőt Debrecen rokokós eszményeihez méltón mindent mozgásban, kavargásban, állandó forrongásban, néha khaoszos voltában mutat meg: maga is rohanván. Kedveli a természet munkás építőit, a hangot, a színeket, s mert ez is menekülés-lehetőség - a vers - különösen a rímes - zeneiségét. Eminescu tompa hangja, monoton, andalító, sokszor fárasztó muzsikája, debussys homálya jól illik mindehhez: a Nyugat költő-generációja Reviczkyn nevelkedett nálunk, s mondtuk - Oláh Gábor épp ezidőtt kanyarodik vissza szülői házához. írja is gyakorta: valóságos üdülés számára ebben a múlt századi stylben való verselés. Természetesen segíti ezt elő nagy népnyelvi fantáziája is, gyűjtött, s asszimilált debreceni nyelvjárás-anyaga, melyet különösen a leíró költemények fordításaiban ízlelhetünk, a dalokban, s a szatírák átokimádkozásain. 25 A „sponte sua carmen" bátran alkalmazható erre az esetre; a ritmus, a közösen kedvelt, vagy hasonlatos formák ragasztják a fantázia szárnyát. Igaz - Oláh néhol eltér az eredeti versformától, a ritmusokat szabadon kezeli. A Glossza nyolcasait nyolc-hétben fordítja, s gyakran használja a sorkitolást-nyújtást. Ám a változtatások mind igazodnak az elébbi sorhoz, a múlt századvégi magyar vers hagyományaihoz, amit Oláh Reviczkytől, Eminescu kortársától örökölt közvetlen, s őrzött meg a mának tovább. Szemlér Ferenc nem engedheti meg magának, hogy majd száz évet átugorjék Eminescu fordítása közben; mai, modern hangvételű verset alig írhatna így. Másként áll a helyzet Oláhnál, aki Szemlér előtt jó egy nemzedékkel élt, de már a XX. században, aki közvetlenül kapocs múlt századi s újabb líránk között. Benne még erősen éltek a múlt hagyományai, Reviczky éppúgy, mint a nép-nemzeti szellem. Ez a helyzeti előnye segíti abban, hogy megtalálja a jó arányokat a tanult, nyugatos formák s a népdal, a népies kifejezések és műveltség-szavaink közt. Híres, vagy inkább hírhedt anakronizmusa, nyelvének ódon ízei is egyértelműen szolgálják, hogy megérzékeltesse, eletesse tegye a múlt századi hangulatokat. Formai és tartalmi lényeges tulajdonait őrizvén, az aranyjánosi hűtlen hívség módján újrakölti hát az eredeti szöveget. Lehet, hogy hanyagabbul 24 A Pesszimista. Debrecen, 1937. 148-168. 25 lásd: Oláh Gábor: A debreceni nyelvjárás. Bp., 1906.
