Szabó Sándor Géza: Debreceni dac (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 58. Debrecen, 2006)

Bajkó Mátyás könyve (Kollégiumi iskolakultúránk…) (1980)

funkciót töltöttek be a népi kollégiumok, s arról is van tudomásunk, hogy újabb centrumok vannak kialakulóban. Ezek az intézmények - átvéve a középkori katolikus iskolák örökségét - a népi kultúrára alapoztak, központjaiknak megfelelően települtek. Feudális viszonyok közepette - a korai polgárosultság szintjén - a népi műveltséget integrálták, fenntartói, egyszersmind - magasabb szinten - éltetői voltak annak, a protestantizmus nemzetközi kapcsolatai révén pedig az európai kultúra részeseivé is váltak. Négyévszázados működésük vázát tehát így rajzolhatjuk meg: a népi kultúrára épülő rend megőrzi alapjait, 2. korszerű polgári műveltséggel frissíti fel azt, 3. popularizálja a középkori műveltséget, 4. újabb folklorizációs folyamatot indít el - éppen az intézmény-jellegből fakadóan. A jó funkcióellátás eredményeképpen fennmaradnak tehát - a változó viszonyok s az egységesítő állami törekvések és kapitalisztikus hatások ellenére is - a magyar kultúra régtől meglevő elkülönülései. A kollégiumok a természetes táji, gazdasági, etnikai központokra települve lényegében azonos felvevő és kisugárzási körzettel rendelkeznek. A legnagyobb hatású iskola, a debreceni például - jóllehet mindkét hazából fogad tanulókat, s a 18. században számos partikulát fundál a Dunán túli részeken - elsősorban a kiváltságos hajdú és kun települések s a partiumi részek felé nyitott, s ide exmittálja végzőseit. Zárt rendszerek alakulnak így ki, önellátóak, amelyek a régibb szellemiséget (népi kultúra) a változó viszonyoknak megfelelően is megőrzik. Marxista művelődéstörténet-írásunknak, mivel hosszú időn át az alapok megrajzolására s az egységes szempontok megfogalmazására törekedett, nem maradt ideje - érthetően - a helyi színek megfestésére. Úgy tűnik: ennek most érkezett el a küszöbéhez. Bajkó Mátyás is az aktuálisat látta meg a témában, s mint a legnagyobb hatású iskolakollégiumnak, a debreceninek kutatója méltán vállalkozhatott rá. Nem kis érdem ez, hiszen először nyúl valaki felekezeti elfogultságoktól mentesen, s összefoglaló igénnyel a kérdéshez. Fejlődéstörténeti alapvetése és periodizációja az elfogadott kritériumok szerint való. A felvilágosodást lényegében a 17. század végétől a 19. század elejéig, a reformkort - hangsúlyozottan művelődéstörténeti indokokból 1827-től 1848-ig számítja. Ebben a két nagy korszakban minden jelentős tett a nemzeti függetlenség és a polgári haladás pólusai között történik: vallja a kodifikált tételek szellemében. Ezek oktatástörténeti vetülete a magyarnyelvűségben, a nemzeti nevelésben, illetve az életre-munkára való előkészítésben, a reáliák tanításában s az Európában már honos iskolarendszer terjesztéséért vívott harcokban fogható meg. Bajkó igen helyesen látja mindezeket, s a továbbiakban - könyve két terjedelmes fejezetében - az ezekkel kapcsolatos kérdéseket vizsgálja meg, a szervezeti keretek alakulása és a kollégiumi autonómia szempontjából. Igen széles, biztos alapokon nyugvó-