Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - Adatok a debreceni asztalos céh és a néi bútor történetéhez

nincs tudomásunk arról, hogy lett volna hiteles eredetije, mégis szó szerint közöljük, mivel minden valószínűség szerint ez volt az utolsó céhlevelük, melyet még a Mária Terézia-féle központi utasítás előtt, tehát önállóan, a helyi hagyományok figyelembe vételével fogalmazhattak meg. Az eredeti 1620-as céhlevélhez viszonyítva néhány változásra érdemes odafigyelni.

31 Az 1. artikulusból megtudjuk, hogy most már biztosan „kulcsos ládájuk" van. Két céhmestert választanak s a második céhmestert „kulcsos mester"-nek nevezik. A 2. artikulusból kiderül, hogy évente rendszeresen megtartják a négy „kántorgyűlést". (Itt van szó a céhmester büntető jogáról is, ami változatlanul 2 forintig terjed.) A 3. artikulus most már nemcsak az ide érkező vándor legényekről szól, hanem megtudjuk, hogy a debreceni legények is kötelesek vándorolni, mégpedig három éven át, s csakis „kulcsos vagyis királyi" városokban. (Ne feledjük, 1715 óta Debrecen is királyi város!) Újdonság, hogy a vándorlásból haza érkezvén a legénynek még egy „mester esztendőt" kell szolgálnia, csak azután kérheti a céhbe való felvételét. Igen fontos újítás, hogy a mestervizsgára jelentkezőnek rajzot is kell készíteni. (A kötelező rajztanulást a Helytartó Tanács országosan csak 1795-től próbálta kötelezővé tenni!) Az 1620-as céhlevélhez képest sokkal súlyosabb, 60 forint a mesterasztal megváltása. Nem derül ki a szövegből, hogy a befizetett összegből mennyit költöttek a tényleges lakomára, de a korabeli számadáskönyvek tanúsága szerint ezen a téren nem szerénykedtek jobban, mint a többi debreceni céh.

32 A 60 forintot aztán később mérsékelték 50-, 1758 után 30-, 1768-tól 15 forintra.

33 Természetesen, a mesterek fiai, vagy akik mester lányát, özvegyét veszik feleségül, most is csak fél mesterasztalt fizetnek, mint korábban. Feltűnő azonban, hogy az 1 forint „beköszönő pénzen" kívül nincs szó a belépési taxáról, ami ebben az időben már minden céhben szokásos. Talán azért olyan magas a mesterasztal megváltási összeg, mert ebben benne foglaltatik a belépési taxa is. A 4., 5., 7., 8., 9., 10. artikulus mind etikai, szokásjogi kérdésekkel foglalkozik. Érdekes, hogy az asztalosok már ekkor lehetővé teszik a „külső helyre" való kimenetelt, vagyis kialakul a filia rendszer. A 6. artikulus az inas-felvételről szól. Itt a „kezes" állítás jelent új szempontot, aki 30 R. forint erejéig felelősséget vállal a beszegődött inasért. Szó van az inas „fizetéséről" is, vagyis arról, hogy szabaduláskor mestere köteles számára „szűrt", „nadrágot", „fejér ruhát", csizmát venni. Ali. artikulus igen szigorúan büntetteti - a főbíró engedélyével „árestomba" is tétetheti - a kontárokat. A 12. artikulus szerint hasonlóan „confiscalják" az ide31 Uo. IV. A. 1012/f. 32 Pl.: 1760-ban 15-20 ittze bor, lúd, bárány, disznó, fehér hús, tehénhús, köröm, galambfi, s a hozzávaló fűszerek, mint só, bors, sáfrány, ecet, gyömbér, szegfű, petrezselyem, azonkívül kenyér, perec, laska, szalonna, káposzta, alma szerepel a kiadások közt. IX. 2. 6. Számadáskönyv, 170. 33 HBML. IX. 2. 5. 439