Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

Ezután még eléjük fogták a másik két tanult ökröt, majd egy ember - rendszerint maga a gazda - felült a szekérre, egy pedig a hatos fogat elé állt s vezette az ökröket. A szekéren ülő gazda a hosszú nyelű, ún. négyökör hajtó ostorral csergetett, szólt az első, majd a hátsó pár tanult ökörnek, majd nevükön nevezte a tanulókat is és a fogat elindult. A gazda közben ismételgette a hajtó és a terelő szavakat, amelyeket lassan a tinók is megtanultak. „Nahát" - indulj!, „nee" - gyorsabban! Ha valamelyik tinó lemaradt, nevén szólították: „Bimbó ne!" Hadájjík" = állj! „Cselő plusz az embertülső neve (Cselő Csákó) = csára fordulj (jobbra fordul!). „Hopp-ide" plusz a hajszás neve (hopp ide Bimbó) = hajszra fordulj (balra fordulj),

138 „Hóha te!" = lassabban, „hők te!" = hátra. Ennek a szónak képzett alakja is van: hőkölni = hátrálni. A terelő szavakat nyújtva, szinte énekelve ejtették s közben ostorral is irányították az ökröket. Jobbra fordulásnál (csára fordul) az embertülső, balra fordulásnál (hajszra fordul) a hajszásra legyint az ostorral. Gyorsabb lépésre ösztökélésnél a hátát, megállásnál, vagy hátramenésnél (hőkölésnél) az orrát ütötték. Az állatot szerető ember durván sohasem bántotta jószágát.

139 Egyes türelmetlen emberek azonban néha kegyetlenül megverték az engedetlen tanuló tinókat. A fenti módszerrel a tinó néhány hét alatt betanult.

140 Mind a régebbi, mind az újabb időben kevés embernek volt arra módja, hogy négy tanult ökörrel tanítson. Nagy segítség volt az is, ha két tanult ökör állott rendelkezésre. Ebben az esetben a tinók közvetlenül a szekérrúd mellé kerültek s a tanult ökröket a tinók fejére, melynek szárát a szekéren ülő gazda fogta, s úgy kormányozták vele a fogatot, mint a gyeplővel a lovat. Még hatásosabb volt az a megoldás, ha a madzaggyeplű két végét a tinók külső szarvára kötötték.

141 Legnehezebb dolga annak volt, akinek nem volt kész jármos ökre, hanem egyedül kellett a tinókat betanítani. Ebben az esetben a szekéren nem ült senki, hanem egyik ember elül vezette a tinókat, másik oldalról, az embertülső felől. Ennél volt a rövid nyelű, egyszerű csepübol font terelőostor. Aki elől ment, néha kis vessződarabot tartott a kezében, ezzel fékezte a mohó tinókat. A tehenek betanítása hasonló módon folyt, de még nehezebb feladat volt, mert a tehén idegesebb, mint a tinó; ha megbokrosodott, saját magát és a szekeret is összetörte. Tanítás közben nagy gondot kellett fordítani, hogy megtanulják a tinók az egyenletes húzást, a pontos, határozott indítást, hogy engedelmeskedjenek a terelőszavaknak. Ha egyik szilajabb volt, mint a másik, ez előresietett s a járom mint kétkarú emelő - nagyobb terhet adott a hátra maradónak. Ezért kötötték a szilajabb tinó fejét rövidebbre. Ha egyik ökör erősebb volt, mint a másik - ez 138 M. G. 1841. júl. 1.23; 1841. júl. 18. 87-90. hasáb. 139 Tálasi szerint ez a Kiskunságban fordítva van: Tálasi 1935. 35. De az is lehetséges, hogy itt csupán elírásról van szó. Vö.: Nagy Czirok 1959. 108. 140 Erre oktat a M. G. 1841. 511. hasáb, és az 1842. 166. hasáb cikkírója is. 141 A járomba törést szépen leírja: Kultsár 1820. II. félév, 27. szám. 132