Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

szabad levegőhöz. Ember és állat nehezen várta ezt a napot. Az ember mert ekkorra már rendszerint fogytán volt a „színáskertben" a takarmány, a jószág pedig vágyott a szabadságra. Március elejétől már érzi a jószág a serkedő fű illatát; ilyenkor itatáskor csak megáll a vályúnál s felemelt fejjel szagolja a levegőt. A kihajtás napját a tanács (az elöljáróság) határozta meg s azt kb. egy héttel korábban dobszóval közhírré tették. A kihajtást fontos előkészítő munkák előzték meg. így kora tavasszal végezték el a tinónak szánt bikabornyúk herélését, a bilyogozást és a körmözést. A herélést verőfényes februári, március eleji napon végezték.

88 Volt a faluban néhány olyan ember, akik értettek e műtéthez, s ezeket hívták aztán minden helyre. Munkájukért fizetést általában nem kaptak, csak a herélés napján étellel, itallal illően megvendégelték őket. A borjú lefogását a szomszédok segítségével végezték. Az udvaron a kijelölt helyre szalmát hintettek, a borjút kivezették az ólból, első lábaira hurkot vetettek, majd a fejére kötött kötelet az első lábak között a hátsó lábakra vezették s ezzel földre döntötték, majd az első lábain levő kötelet a hátsó láb horgasinán átvezetve, a hátsó lábakat az elsőhöz kötözték, úgy, hogy a bal oldalán fekvő borjú felül eső, tehát jobb hátsó lábát szorosabbra húzták, ezáltal a herezacskója, a borjú töke a herélő számára feltárult.

89 A herélő éles zsebkésével a borjú farához állt, felnyitotta a herezacskót, a bal kéz két ujjával a herét kinyomta, majd jobb kézzel a szabaddá vált herét kihúzta, az ondó vezetéket elvágta, az ereket pedig elszakította (állítólag így kisebb a vérzékenység). Ugyanígy távolították el a másik herét is. A sebet szabadon hagyták, semmiféle fertőtlenítő szert nem használtak. Ezután a borjú kötelékét feloldották s búcsúzóul a herélő a borjú hátára tette a kezét s azt mondta: „Egészséggel viseld el!", majd szabadon engedték, hogy „hadd mozogjon egy kicsit". A seb kb. egy hét múlva begyógyult s komplikáció - emlékezet szerint - sohasem fordult elő. Gyakran előfordult azonban, hogy a borjú egyik vagy másik, néha mindkét heréje felhúzódott a hasüregbe. Ezen a népi herélők nem tudtak segíteni, hanem megvárták, míg a borjú heréje leereszkedik s azután végezték el a műtétet (ez néha egy évvel később következett be!). Ugyancsak kora tavasszal, gyakran nagypéntek napján végezték el a legelőre hajtandó állatok bélyegzését, bilyogozását is. A bélyegzésnek négy formáját alkalmazták, a sütést, a festékkel való jelölést, egyéb pl. színes rongydarab alkalmazását és a fülkivágást. 87 A legelőhasználat elsősorban a tenyészet megindulásától függ, így a kihajtási és behajtási napokat mindenütt másodlagos jelentőségűnek tekinthetjük. Tálasi 1942. 215. Azt mindenesetre megfigyelhettük, hogy az elmúlt századokban a hó elolvadása után azonnal, a fű sarj adásának első stádiumában már kihajtották a csordákat. Vö.: Bagyváthy 1791. 335.: „A Barom-Pásztorok... mihelyt tsak a hó elolvad, kiverik a' marhát a Pásztokra." Tóth Gábor 1953-ban 84 éves kismarjai gazda szerint „a fű hegyin hízik a jószág". 88 Erre az időpontra emlékeztet a korabeli kalendárium is: Calendarium Oeconomicum Perpetuum. Kassán, 1751. 3; A Kiskunságban is nagypénteken heréltek. Nagy Czirok: EA. 2707, 10. lap. 89 Hasonlóan döntöttek a Hajdúságban: Balogh 1938. 35. 91