Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

vágták. A bőr szélét kb. 10 cm-enként körüllyuggatták, ugyancsak csizmaszárból hasított lapos bőrt, ún. bocskorszíjat fűztek a lyukakba, ezt hátul a sarkuknál öszszehúzták, a bokánál, vagy lábuk szárára tekerve megkötötték. Ezzel már kész a bocskor, csak be kellett egy kissé járatni. Ha nagyon kemény volt a bőr, előbb beáztatták, így jobban illeszkedett a láb formájához. Ingviseletük éppen úgy, mint az ezt fedő lajbi (lábri), ködmön - amennyiben az írásos emlékekből kideríthető - nem különbözött a falusiaktól. Bundát általában csak a kinthálók viseltek, mert ebben nehezen tudtak mozogni. Nélkülözhetetlen volt viszont a szűr. Ünnepi alkalmakra - a parasztnéptől eltérően - fehér szűrt viseltek, melyet a XVIII. sz.-ban és a XUX. sz. első felében többnyire csak szegessel díszítették, s a XIX. sz. végétől jelenik meg (de Kismarjában sohasem terjedt el) a rátétes vagy hímzett cifraszűr. (Szűrszabó műhelyek dolgoztak a közelben Berettyóújfaluban és Derecskén. A szűrt a vásárokon vették.) Fej viseletük mindig eltért a parasztokétól, még akkor is, ha ugyanazt a fejfedőt viselték. A pásztor a nyári napsütés és a szabadban elviselt esők miatt - akár kalapot, akár kucsmát viselt, közepét mindig csúcsba hagyta (a parasztok begyűrték), a kalap szélét szintén többnyire csorgósan hagyták, s ha felgyűrték is a szélét, az nem hasonlított a parasztok pörgekalapfehoz. Sajátos pásztorviseletnek számított a XVIII-XIX. sz.-ban az ún. csepűguba. Ezt a kezdetleges technikával készült ruhadarabot a kenderfeldolgozás során kimaradt szöszből, fakanál segítségével durván megsodort zsinegszerü fonálból szőtték, úgy, hogy a szövőszékben rendesen felvetett vastag szálú fonál közé két nyüstös megoldással - az említett sodrott anyagot verték fel. De közé szőttek színes rongyból felhasított hurkákat, elnyűtt gubából kihullott szőrt, rossz kidobott bundának a szőrét és más hulladékot. Az így megszőtt anyagot nyakuk köré terítették, karöltőt vágtak rajta, majd durva, dímatlan ujjakat varrtak bele. Derekát szíjjal vagy csepűmadzaggal kötötték át. A hideg ellen jól védett, de esőben használhatatlan volt, mert ha „megszívta magát" vízzel, egy hétig se száradt ki; olyan nehéz volt, hogy nem lehetett benne járni. A csepűgubát a pásztorokon kívül csak a különböző csőszök, „kerülők" viselték. A parasztemberek nem vették volna fel, még a szegényebbek se. Úgy tűnik, afféle „szükségviselet" volt ez, főként Öreg pásztorok, csőszök hordták, akiknek szűrjük elkopott vagy fiuknak adták, újat venni nem akartak s nem sokat adtak már a rangos külsőre.

6 KlHAJTÁS A LEGELŐRE A legelőre hajtás ünnepélyes aktusa - az időjárástól függően - április első heteiben következett be. A hagyomány szerint a XVIII-XIX. században Szent György napján (április 24.) már kint háltak a csordák, ezt pedig legalább két héttel meg kellett előzni a kihajtásnak, hogy a jószág fokozatosan hozzászokjon a 86 Hőgye József volt csősz közlése, 1952-ben. 90