Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A XIX. század második feléig voltak még olyan apró kis szigetecskék, vízjárta porongok, erdők, ahova nagyobb falkákat nem lehetett behajtani. Ilyen helyeken természetszerűleg a környéken szántó-vető parasztok jól tarthatták két kis tehénkéjüket, ökreiket. Még fontosabb szabad legelők voltak a szabadulások. Bármilyen szabaduláson bevett szokás volt, hogy kötélen fogva, legeltethettek olyan jószágokat is, amelyekért nem fizettek legelőadót. (Ezért van nagy eltérés az adó alá összeírt és a tényleges jószáglétszám között.)

58 A legutóbbi évtizedekig szokásban volt, hogy krumpliföldeken még a szabadulást sem várták be s már szabad volt a kézből való legeltetés. Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy a szabadlegelők - bár területileg felmérhetetlenek - igen nagy fontossággal bírtak a falu legeltetési rendszerében. Először is fontosak voltak azért, mert ezen a módon az igázott állatok tavasztól őszig - adófizetés nélkül és minimális takarmánypótlással - megéltek a legelőn. De még fontosabb volt azoknak a szegény embereknek, akiknek nem volt szántóföldjük, mégis egy-két jószágukat az év nagyobb részében el tudták tartani minden anyagi áldozat nélkül. A szabad legelők tehát - egyes nagy szabadulásokat kivéve - kizárólag a kézből legeltető kisparasztoknak kedveztek. Olyan határokban, ahol a földek tagosítása megtörtént, a szabad legelők lényegében megszűntek, hiszen a zárt területű tagokra - sem az ezeken átvezető utak mentén, sem a tallókon idegenek nem legeltethettek. Ez a magyarázata annak, hogy a szabad legelőkhöz ragaszkodó kisparasztok Kismarjában meg tudták akadályozni a tagosítás véghezvitelét, mellyel a nagyobb gazdák a XX. sz. forduló óta többször kísérleteztek. A tagosítás sürgetői elsősorban arra a tényre hivatkoztak, hogy a kézből való legeltetés szabadsága rengeteg visszaélésre adott lehetőséget. A XVIII-XIX. századi jegyzőkönyvek tömege foglalkozik e visszaélésekkel, melyek közül enyhébbek azok, amikor az utak mentén a vetéseket is megcsapatták, még gyakoribbak, hogy a késő estig legeitetők hazafelé menet az útba eső terményeket meglopták. Gyakoriak voltak a vitás felek közötti verekedések, az egymás becsmérlése, melyekért a magasfokú bírói jogkörrel rendelkező tanács „példás" bot- vagy pénzbüntetést szabott ki. A két század folyamán áthúzódó perek tömege azt bizonyítja, hogy nem sok sikerrel. 58 így volt ez Erdélyben is, 1856-ban P. N. a Gazdasági Lapok tudósítója írta Désről: „...a nem használt földrész nyomásnak mondatik s ez marhalegelő, hol mindenki tarthat, legeltethet annyi marhát, mennyi tetszik, ha szinte azon a földrészen semmi birtoka nem volt is. Az ily nyomásos legelőknek sokszor a birtoktalan osztály vette legtöbb hasznát, nem ritkán a birtokos osztály megrövidítésével." G. L. 1856. 376. így volt ez Kalotaszegen (Koós 1947. 18.), a Székelyföldön: „...a tavaszhatár, ha már betkarodhatnánk, tüstént megnyílik e forduló mindennemű állataink előtt, 's ez a' szegény csordának egy évben második és utolsó horgas napja" M. G. 1843. 1611 has. Részletes áttekintést ad a tarlószabadulásokról Galgóczi 1855. 270-275. 77