Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A szabad legelők kérdését tehát rendkívüli nagyjelentőségűnek tartjuk, s érdemesnek arra, hogy kutatóink figyelmét külön is felhívjuk e témára. Ha áttekintjük ez utóbbi oldalakat, a legelőnek új, a megszokottól eltérő képe tárul elénk. A hatalmas, végeláthatatlan puszták helyett itt dús füvekkel rakott, kis, vízjárta porongok, erekkel kacskaringósan összevissza szeldelt oldalak, hátak, s mindezek mellet a legelő fogalmába alig sorolható mégis jelentőségben azt szinte túlszárnyaló, periodikusan kibontakozó szabadulások, s kis, térképre nem is vetíthető szabad legelők. Ezek összessége azonban olyan rendszert alkotott, mely jelentékeny számú jószág tartását tette lehetővé, s a számszerűség mellett messze földön híres, minőségi állattípusok nevelését engedte meg. Feltételezésünk szerint a legelőknek ez a bonyolultabb rendszere nem tekinthető unikumnak, fellelhető más tájakon, más helyiségekben is, de eddig a kutatók talán nem méltatták elég figyelemre.

59 A legelők képe azonban nem lehet teljes, a kutak nélkül. A XVII-XVIII. sz.-i források még nem szólnak kutakról, a XIX. sz. első felében azonban a második bíró feladatkörében szerepel a kutak felügyelete s gondoskodás ezek karbantartásáról.

60 A népi emlékezet szerint régen a jószágokat nem itatták kutakból, hanem a természetes vizekből. A számtalan ágra szakadt Berettyónak voltak olyan erei, melyekben a víznek szabadabb folyása volt, s itt mindig tiszta, friss vizet talált a jószág. Ilyen szabadabban folyó ér volt az ún. Víkony ér, és a Fazíkér, melyben a víz itt-ot fövénnyel fedett tiszta medret vájt magának. Voltak a Berettyó folyásának olyan elzáródott szakaszai is, melyekben a víz megkotúsodott, az elkorhadt növényi részektől messze bűzlött, környékét süppedékes lápok alkották (Dobogó). Ilyen helyeken, természetesen nem lehetett a jószágokat a szabad vízből itatni. A pásztor és a jószágokat őriző, vagy a határban dolgozó földműves, ha kényszerűségből meg is itta a folyóvizet, szívesebben merített a tisztább vizű ásott kutakból. Az öregek emlékezete szerint leggyakoribbak az ún. sírkutak voltak. Ilyeneket a XIX. sz. végéig lehetett találni a legelőkön, a faluk körül s lényegében a faluban lakók is ezekből hordták a vizet, mert a falu területén az ásott kutak vize többnyire élvezhetetlen volt. (Valószínűleg még az ősmocsarak idejéből lerakódott bomló anyagok a falu területén oly mértékben szennyezték a talajt, hogy a talajvízből táplálkozó kutak vize ember számára ihatatlan.) A sírkút 5-6 m hosszú, 1,5-2 m széles, a talajvíz szintjéig leásott gödör, melynek egyik végét lépcsősen képezték ki, amelyen a víz szintjéig le lehetett menni, s itt vagy nádszálon ittak a hűs vízből vagy cserépkannával, fa vedrekkel, csobolyóval merítették maguknak az ivóvizet. A sírkút oldalába fa szegeket vertek s erre he59 Pl. hasonló rendszer körvonalai bontakoznak ki a sárréti tudósító, Nagy Elek írásából. M. G. 1845. 1520. hasáb. 60 Tan jk. 1824. márc. 18; Szám. Prot. 1828. Második bíró elszámolása. 78