Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A javított hármas nyomás bevezetése óta az ugarfordulóban árpát, zabos bükkönyt, zabot, borsót, lencsét és burgonyát vetettek. A tavaszi kalászosok és a takarmánynövények lényegében aratás előtt lekerültek a földekről. Mivel azonban ebbe a fordulóba vetették a burgonyát (kolompír) is, nem alakulhatott még ki összefüggő nagy legelőterület, ezért itt többnyire csak magánosa, kézből legeltettek s csak nyár végén - amikor már az érésnek induló krumpli szárában nem tehetett kárt a jószág - szabadult fel az egész ugarforduló. Utolsónak a tengeri forduló felszabadulása következett volna. Erre azonban ritkán kerülhetett sor, mert rendszerint mire a tengerit szárával együtt betakarították, addigra a jószágok is beszorultak. De különben is, az őszi esőzések következtében ekkor már mindenütt bőséges legelőt találhatott a jószág. Ennek ellenére a betakarított tengeriföldeken a magánosok, a kézből legeitetők még késő ősszel is találtak tallózni valót. Nagy előszeretettel etették fel pl. a kint felejtett (a kukoricaköztesként vetett) tököt, a kukorica között felnőtt dús füveket (pl. a muhar stb.), a sertések gyakran hörcsögfészkeket dúrtak ki, melyek 5-10 kg kukoricát, ennél is több egyéb magvat, burgonyát rejtettek. (E fészkeket gyakran a szegényebb emberek, főként a fiúgyerekek is megvámolták.) A szabad legelők. A korábbi évszázadokban legtöbb helyen voltak olyan szabad legelők, ahol a jobbágyok, zsellérek, egy-két jószágukat eltarthatták. A XVIII. sz.-tól kezdve azonban tömegesen jelennek meg a különböző vármegyei, városi, községi statútumok, amelyek a jószágok szabad legeltetését tiltják. Kismarjában 1772-ből ismerjük az első statútumot, amely kimondja, hogy „senki a maga jószágait a közös legelőn nem legeltetheti, csak abban az esetben, ha csordárajáratja, pásztor elé adja".

57 Ez tehát azt mutatja, hogy a szabad legelő lényegében ekkor már Kismarjában is megszűnt. Ez alól a megkötöttség alól több kivétel adódott. így pl. tavasszal, a jószágkihajtást megelőző 3-4 napon át jártatás címén bárki kihajthatta a jószágait a közös legelőre, minden bejelentés és fizetési kötelezettség nélkül. E néhány napos eldorádó alól kivételt jelentettek azok az esetek, amikor kézből legeltettek. Az igás állatok kézből, azaz kötélen való legeltetését a XIX. századi statútumok is megengedték minden bejelentési és adófizetési kötelezettség nélkül. Igaz, hogy a csordajárásokon nem volt szabad magánosoknak legeltetni, de ezek a 4-6 jószágból álló kezesek nem is mentek a csordajárásra, mert találtak jobb legelőket ott, ahova a nagy csordák nem juthattak el, a szántóföldek végében, az utak mentén, kutak környékén, mezsgyében, árokparton. Ezeket a néhány négyszögölnyi kis füves térségeket lekaszálni sem volt érdemes, így lényegében nem tettek kárt azok az élelmes emberek, akik dolgozó jószágaikat naponta egyszer-kétszer jóllakatták e kis zugokban. 57 Stat. Opp. 1772; Szolg. curr. 1776. Ebben az időben, úgy látszik, központi rendelkezések következtében is, országszerte születnek vármegyei statútumok a szabad legeltetés megszüntetésére. Herman 1909.298,300,373. 76