Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A sekélyebb vizeken úgy is át tudtak kelni, hogy kb. méterenként kis földkupacokat hánytak a vízbe s ezen ugráltak át egyik partról a másikra. De olyan adatunk is van, hogy a pásztor neki hajtotta a jószágot a víznek, maga levetkőzött s átgázolt utána. Az egész falut körülvevő szélesebb és mélyebb vízen a XVIII. században három, a XIX. sz. második felétől négy jószágkihajtó helyet használtak. A falu utcahálózata úgy alakult, hogy lényegében minden utca ezekhez a kijárokhoz torkollott. Ezek közül egy, az ún. kűhíd volt az, amelyen szárazon ki lehetett a jószágot hajtani (3. kép). A kűhíd valószínűleg még középkori építmény volt, égetetlen mészbe ágyazott téglából készült, egy boltíves lyukkal, az 1930-as években építették át. (Hasonló híd épült a Fázik éren át, mely az 1950-es években pusztult el, illetve került átépítésre. Másik kihajtóhely a Faggyas, mely, mint^ neve is mutatja, főként téli átjáró lehetett. Harmadik az ún. Róna, mely a XIX. sz. végéig nyílt víz volt s ezen valószínűleg úsztatással juthatott át a jószág, a pásztorok pedig a korábban ismertetett átkelő-alkalmatosságokat használták. A XIX. sz. végén ezen a részen egy földsáncot építettek, amely főként nyáron, amikor a tavaszi vadvizek elmentek, átjárót biztosított a csordáknak. A negyedik kijáró a XIX. sz. második felében épült ún. nagy marjai gát. Ez azonban sohase válhatott jószágkihajtó úttá, mert nem közvetlenül a legelőre, hanem a nagymarjai szántóföldekre vezetett. A gátakat, kijáróhelyeket a községi önigazgatás nagy gonddal, közmunkával tartotta rendben. Ugyancsak a tanács gondoskodott a legelők, kutak gondozásáról, karbantartásáról. A tanács gondja volt a pásztorfogadás s a felügyelet a pásztorkodás, legeltetés rendjére. A tanács szabta meg a kihajtás, beverés napját, megállapította a különböző szabadulásokat, kiadta a vásárra hajtott állatok igazoló levelét (passzus, pakszus), megrendezte a helyi vásárokat, melyek nem egyszer országos méretűvé nőttek, meghatározták a falkák (különösen a sertések) járását s minden olyan ügyletet, mely jogi vitát válthatna ki. Éppen ezért volt lényeges, hogy a tanácsi igazgatás mennyiben tudta a lakosság többségének az akaratát képviselni. A tanács nagy fontosságot tulajdonított az állattartás irányításának. A legeltetés s általában az állattartás, gazdálkodás irányítása közvetlenül a második bíróhoz tartozott, de rajta kívül még ún. kapitányt s tizedenként egy-egy, összesen négy - pásztorfelügyelőt is alkalmaztak. Míg a második bíró hatáskörébe tartozott a legelő, általában a határ felügyelete s a jószág, mint gazdasági tényező, a pásztorfelügyelők valójában a pásztorok „személyzeti felügyelői" voltak. A tanács gondoskodott az apaállatok beszerzéséről, gondoztatásáról. A városi major egy jól felszerelt gazdasági udvar volt, ahol a bikás családjával együtt látta el a major udvari teendőit. A bikás rendszerint a legjobb pásztorfamíliákból került ki. A nagy értékű, nemes apaállatok gondozása különleges felkészültséget, rátermettséget igényelt s nem csekély felelősséggel járt. Ez maga bizonyos ran52