Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szíjgyártó mesterség

bocskorhoz igazodó lekerekített talpú, esetleg pogácsás kengyeleket a pásztorok évszázadokon át egymásra hagyományozták. Vaskengyel híján néha fából faragták ki a kengyelt is. A magyar kápásnyereg már a honfoglalás korában is szinte a tökéletességig kifejlődött eszköz volt. Magát a kapát a nyeregkészítő mesterek négy darab finoman megmunkált, olykor faragásokkal díszített puhafából állították össze. Az első és hátsó finoman ívelő kapát vagy nyeregfűt belecsapolták a ló hátára támaszkodó két lapos fába, az úgynevezett nyeregfába, majd vízben puhított rugalmas bőrcsíkokkal kötötték össze. Az első és hátsó kápa közé egy kb. 10 cm széles áztatott bőrt feszítettek ki, mely amikor megszáradt, teljesen megszilárdította a nyereg szerkezetét. Ezt a vázat kellett aztán a szíjgyártóknak felbőrözni. Alul puha filccel bélelték, majd bőrrel fedték be. Kétoldalt a nyeregfához kötöttek két nagyobb puha bőrlemezt, az úgynevezett ódalbűröket, melyek a ló oldalára feküdtek, hogy a lovas lába ne érintkezzen közvetlenül a ló bőrével. Ezután elkészítették a 10-12 cm széles hevedert, amelynek segítségével a ló hátára lehetett szorítani a nyerget. A két nyeregfába csatlakozott a két kengyeltartó szíj, melynek hosszúságát csat segítségével állítani lehetett. A régi magyar nyereghez elől nyakszíj, hátul farszíj is tartozott, amelyek a nyereg előre-hátra való csúszását voltak hivatva megakadályozni. A debreceniek felül bunda, guba darabból úgynevezett nyeregbundát tettek rá, hogy kényelmes legyen benne az ülés. A régi magyar nyereg is később még több alkatrésszel bővülhetett. így elterjedt, hogy elől a kapára keresztben egy díszesre faragott fa, vagy vas keresztfát szíjaztak, aminek az volt a haszna, hogy rá lehetett akasztani a gyepiűt, lehetett bele kapaszkodni, de díszítésül is szolgált. Egyes nyergekre különböző használati tárgyakat lehetett akasztani, a nyeregtáska, amelyben a lovas értékeit tarthatta, s a nyeregre is alkalmazhattak különböző bőrdíszeket, sallangokat, pillangókat. Az ősi magyar nyeregforma már a középkor óta alakulhatott az európai lovagok által behozott különböző, nem magyar eredetű elemekkel. Különösen feltűnnek ezek a főurak, előkelő hadvezérek nyergein. Ilyenek, főként a XVIII. század óta bőségesen találhatók múzeumainkban. A tiszántúli parasztnyereg azonban nem vette át ezeket a módosításokat, hanem megmaradt ősi formájában. A XIX. század második felétől már nálunk is kaphatók voltak a különböző európai, főleg angol típusú sportnyergek, de a debreceni, s az őket is túlélő tiszafüredi nyeregkészítők egészen a XX. század első évtizedéig a hagyományos nyeregkápákat készítették, s főként a debreceni, hajdúsági gazdák mindvégig ezt a nyeregtípust használták. (Nem szólunk itt a csacsinyeregről vagy tergenyérol, melynek készítése nem tartozott a tanult nyerges-, szíjgyártó mesterek hatáskörébe.) 2. A kantár. A ló megszelídítésének, betörésének legfontosabb eszköze a "kantár. Nagyon sok fajtája lehetséges, de lényege mindnek egy: a ló fejére húzható szíj alkotmány, amelyhez vasból vagy rézből készült zabola (zabla) csatlakoztatható. A zablát a ló szájába helyezik, s ezzel lehet irányítani vagy fékezni az állatot. Debrecenben készítettek olyan kantárt is, amelyről le lehetett csatolni a zablát s akkor egyszerű kötőfékként volt használható. Igaz, hogy a kötélverők 408