Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szíjgyártó mesterség

A láda felnyitása jelentette a gyűlés kezdetét, s ezután minden hangoskodás, sértő vita, egymás szavába vágás tilos volt. A gyűlés befejezését a láda lezárása jelentette. A szíjgyártók ma ismert legrégibb céhládája a fedél belső részébe vésett felirat szerint 1794-ben készült, Kozák János és Böszörményi Sz. József uraimék céhmesterségében, de ezt 1865-ben megújították. Maga a láda puhafából készült, elöl, két végén s tetején volutával díszített álkeretbetéttel. Egykor valószínűleg festett motívumok is lehettek rajta, de most már az egész sötétbarnára van festve. Díszes vasalása lakatos remekmunka. Formailag a korból ismert ruhásládákra emlékeztet, de lába hiányzik, s belül a céhládákra jellemző oldal- és hosszanti titkos fiókokkal van ellátva. A céhládát az ipartestületek még a céhek megszűnése után is sokáig használták, s az csak a XX. század első évtizedében került be a városi Múzeumba, Zoltai Lajos ügybuzgósága folytán. A céhtábla vagy behívótábla funkciója az volt, hogy felmutatásával hívták gyűlésbe a céh tagjait. A tábla a céhmesternél állt, ő indította el, rendszerint a szolgálómesterrel, s aztán „járt a tábla", vagyis a mesterek egymásnak adták át, míg visszajutott kiindulási helyére. Ha valahol elakadt, azt a mestert megbüntették. De jelen volt a tábla a céhgyűléseken is, és nagyon sokszor, ha valaki panaszt tett, akkor a tábla mellé állva mondhatta el előterjesztését. így idővel a tábla is kultikus funkciót kapott. A táblák rendszerint díszesre faragott fából, újabban rézből készültek, kézbe illő fogóval s néha ráfestett, vagy karcolt képpel, vagy kis nyitható rekesszel, amelybe a céh névsorát helyezték. A szíjgyártó céh behívótáblája sajnos elveszett, létezéséről csak írott feljegyzésekből tudunk. A táblákat az 1910-es évekig használták. A szíjgyártó céh ón kannája 1730-ból maradt ránk s jelenleg a Kossuth utcai református templom tulajdonában van, valószínűleg a céh hagyományozta az egyház javára. A Déri Múzeum őrzi viszont a céh 1835-ből való rézkulacsát, melyet Gyügyei Kálmán bádogos készített. Sajnos, nem maradt meg a szíjgyártó céh egykori pecsétje, sem az egykori közös lakomák hatalmas cserépedénye, a céhkorsó, pedig ezekről is vannak jegyzőkönyvi feljegyzések. A református szellemiségű szíjgyártó céhnek céhzászlója nem volt. A céh életének napjai a céhszabályok és a város törvényei szerint zajlottak. Fontos események voltak az ünnepek, amikor a céh tagjainak, de a legényeknek és az inasoknak is kötelező volt a templomba járás. Az 1810-es években épülő nagytemplomhoz a céhek csináltattak padokat is. A céh testületileg részt vett a céhtagok lakodalmán és temetésén. De szokás volt, hogy módosabb polgárok temetésére meghívták a céhet, hogy ezzel a temetés ünnepélyességét növeljék. Ilyenkor a céh a kivonulásért 1-2 forintot kapott. Voltak úgynevezett „grátisos temetések", amikor a városnak valamilyen nagytekintélyű polgára halt meg, ilyenkor a céheknek kötelezően részt kellett venni a temetésen. A céh bizonyos határokon belül bírói testület is volt, amennyiben a céhben felmerülő vitás eseteket a két céhmester a céhgyűlés jelenlétében „eligazította". 401