Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szíjgyártó mesterség

Még a XVI-XVII. századi zavaros időkben alakulhatott ki az a szokás, hogy a városba érkező vasárus kereskedőket az itteni vasat felhasználó céheknek, tehát a kovácsoknak, lakatosoknak, szíjgyártóknak tovább kellett kísérni a legközelebbi városig, ahol azok újból kirakodtak. Ugyancsak ők gondoskodtak arról a vasasról, aki a városban megbetegedett, illetve ha itt meghalt, tisztességesen el kellett temettetni. A szíjgyártók 1693-1736 között jegyzőkönyvi feljegyzések szerint Kassáig, Tokajig, Váradig, Kallóig, Szilágysomlyóig kísérték a vasas szekereket. A céhkiváltságok természetesen meghatározták a gyártás és árusítás jogát is. Olyan műveket, melyeket a céhbeliek készítettek, céhen kívüliek, vagyis kontárok a városban nem adhattak el. Más városok céhes mesterei is csak országos vásárokon, a számukra kijelölt helyen árulhattak. A XVIII. század második feléig élt az a megalázó szokás is, hogy a vásárban kirakott árukat az itteni céhbeli mesterek minőségileg ellenőrizték, s ha nem találták megfelelőnek, a vásárbíró bevonásával a vásárból kitilthatták, ha helybeli mester művében találták a hibát, akkor azt lefoglalhatták. (Ezzel a vásárok színvonalát, jó hírét igyekeztek megvédeni.) A helybeli mesterek árulási jogát különben nem korlátozták, mint több más iparágban: a szíjgyártók mindig szabadon árulhattak akár vásárokon, akár odahaza a műhelyben, illetve vállalhattak „mondva", azaz megrendelésre is bármilyen szíjgyártó munkát. Az 1738-as céhlevél jogot ad arra is, hogy bőröket „felében felműveljenek", de ilyenkor zabolát, csatokat (s ráadásul egy pint bort!) a megrendelő ad hozzá. Ha úgynevezett „czifra müvet" rendelt a vevő, akkor a czifrázasért külön egyességet kellett kötniük. Az árusítás körzetét pontosan nem ismerjük, de kb. azonos a többi debreceni iparosokkal, vagyis kb. 150 km-es körzetre terjed ki, de kivételes esetben ennél sokkal messzebbre is elvitték a debreceni nyergeket, lószerszámokat. A CÉHBELI ÉLET A céhek belső életét számtalan jogi és néprajzi szokás szőtte át. Szinte kultikus értékűvé váltak pl. a céhjelvények, a céhládák, a pecsétek, a céhbehívótáblák, a különböző céhedények, a kancsók, korsók, poharak, serlegek, s katolikus céhekben a céhzászlók. A céh legfontosabb jelvénye, szinte a céh megtestesítője a céhláda volt, melyben a céh legfontosabb okmányait, értékeit tartották. Fontos követelmény volt a jó zár, melynek két kulcsa volt, egyik az első, másik a második céhmesternél, hogy csak „egyező akarattal" nyithassák fel. A láda maga az első embernél állt, s ha új céhmestert választottak, akkor ünnepélyes keretek között vitték át az új céhmester házához. Külön ládája volt a legénytársaságnak is s az - mint említettük - az atyamester házánál állt, kulcsát a dékány őrizte. A láda felnyitása ünnepélyes pillanat volt. Az egyik debreceni legény rendtartás leírja, hogy felnyitás előtt a ládát a szoba közepére tették, a dékány a kulccsal háromszor megütötte a láda tetejét, mire mindenki elhallgatott, pipáját kioltotta, s csendben várta, hogy a dékány a kulcsot a zárba illessze s a ládát felnyissa. 400