Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szíjgyártó mesterség

gesek közé. A nyerges céh aztán a szíjgyártókkal együtt megélte a céhrendszer felbomlását, majd a XIX. század végétől újra a szíjgyártókkal együtt kerültek be az ipartestületbe, ahol közös szakosztályt alkottak. A debreceni szíjgyártó céh nem tartozott a legnépesebb és leggazdagabb debreceni céhek közé. Egy 1643-ból való jegyzőkönyv összesen 6 szíjgyártó mesterről tud a városban. De 1645-ben már 12 legény szabadul fel s válik mesterré. A céh létszámának alakulását aztán a besorolásokból (classificatio opifice) szemlélhetjük. A négy, vagy öt (egyetlen évben hat) osztályba sorolt szíjgyártó mesterek száma 1714-1800 között 12^0 fő között váltakozott. A XIX. század első felében 41-52 között volt a mesterek száma. Nagyjából ez a szám marad a XIX. század második felében is, illetve a csúcs 1880-ban mutatkozik, 57 mesterrel. A XX. században aztán erőteljesen apad a mesterek száma. 1912-ben már csak 15, 1936-ban 12 önálló mester dolgozik. Egy 1980-as amatőr gyűjtő már csak 4 szíjgyártó mesterrel tudott beszélni, de közülük csupán az egyetlen Kathy László űzte önállóan a mesterséget, a többiek ekkor már nagyüzemben dolgoztak. Érdekes, hogy a debreceni magyar szíjgyártó céh mellett 1781 és 1802 között megtűrték egyetlen német szíjgyártó létezését. Mint közismert, a XVIII. század második felében a Habsburg-kormányzat a református vallású városokba igyekezett úgynevezett „német" iparágakat meghonosítani, akik természetesen a katolikus céhhagyományokat próbálták a városban elterjeszteni. Debrecenben is mintegy 15 „német" iparág bukkan fel, közülük többen céhet is alkotnak (schuster, német szabó, német ács stb.), de ezek pár évi próbálkozás után rendszerint eltűntek, vagy felszívódtak a magyar céhekbe. így történt ez a német szíjgyártó esetében is. Első pillantásra úgy tűnhetne, hogy a szíjgyártó mesterek száma Debrecenben, az akkori ország legnagyobb városában nem volt túlságosan sok, hiszen még a legényekkel együtt se érte el a 100 főt. Ha azonban más magyar királyi városokhoz viszonyítjuk, akkor az derül ki, hogy Debrecen messze kiemelkedik ezek sorából. Egy 1774-ben készült kamarai felmérés szerint Debrecenben 23 szíjgyártó mestert találtak. Ezután Pozsony következett 14, majd Pest 13, Győr és Szatmárnémeti 12, Besztercebánya 11 mesterrel. A többi városban 10-nél kevesebb mester dolgozott. A szíjgyártó céh vagyonilag lemaradt Debrecen módosabb céhei között. A város részére fizetett adók összegét tekintve pl. 1752-ben 37 céh között a 26. helyen áll. 1791-ben 40 céh között a 17., 1810-be 38 céh között a 13., 1830-ban 36 céh között szintén a 13., 1847-ben 34 céh között a 12. helyen állt. Az összes debreceni céhbeli iparos által fizetett adóösszegből a szíjgyártók adója 175-ben 0,92%, 1791-ben 1,66%, 1810-ben 2,34%, 1830-ban 1,89%, 1844-ben 2,33%. Műhelyenként általában 3-10 forint adót vetettek ki. Alacsonyabb adókulcsot állapítottak meg többek közt a csutorásoknak (2,505,50 Ft), a molnároknak (1-2 Ft), a fazekasoknak, a késeseknek (3-6 Ft), a takácsoknak (3-5 Ft), ugyanakkor a borbélyok adókulcsa 6-15 Ft, a kovácsoké 6-18 Ft, a szabóké 2-20 Ft, a tímároké 3,50-20 Ft, a szappanosoké 3-40 Ft. Ha figye393