Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szíjgyártó mesterség

lembe vesszük, hogy az adókulcsot az iparágak jövedelmezősége alapján állapították meg, akkor úgy tűnik, a szíjgyártó mesterség a közepes haszonnal járó iparágak közé tartozhatott. A mesterség a céh megalakulásától kb. 1810-ig egyenletesen fejlődött. Az 1810-es csúcs után viszont a hanyatlás jelei mutatkoznak. S ez a hanyatlás nem állt meg 1848 után sem, bár azt is tudni kell, hogy a céh megszűnése után az egyes bőripari szakmák inkább keveredhettek, így a szíjgyártók tényleges számát nehezen lehet megállapítani. A céhbeli iparosok valóságos vagyoni helyzetét azonban Debrecenben elég nehéz megítélni. Itt ugyanis - legalábbis a XVII. század végétől - a polgárok -, természetesen az iparosok is - számottevő földterülettel rendelkeztek. Maga az a tény, hogy az iparosok gazdálkodtak, a feudalizmus korában még Európa-szerte általános jelenség volt, de Debrecenben ez a tendencia fokozottabban érvényesült. Ennek főként az az oka, hogy a kőfalak nélküli, védtelen város a XVIXVII. századi sorozatos megsarcoltatások után pénzét mindinkább hatalmas földterületek, puszták megszerzésébe fektette, s e földeket valamilyen módon a polgárok számára hasznosította. Minden házzal bíró polgárt megilletett a „ház után való föld", de a XVII. század végétől igen kedvező feltételek mellett lehetett vásárolni úgynevezett béres-, vagy pénzes földet is. Egy 1771-ben készült összeírás szerint 22 szíjgyártó mester volt a városban, akik összesen 217,5 hold szántóföldet bírtak, négy mesternek volt szőlőskertje, s kettőnek tanyája. A belső telekkel együtt így egy-egy mester közel 10 hold földön gazdálkodhatott (nem számítva a városban szokásos legelő- és réthasználati jogot!), amiből rendes körülmények között egy parasztcsalád meg tudott élni. Itt azonban ez csupán kiegészítője volt a mesterségből elért jövedelemnek. A debreceni iparosok tehát kettős arculatot mutatnak: mint céhbeliek a céhtörvények által meghatározott európai stílusú polgárok voltak, de ugyanakkor kötötték őket a paraszti életforma szabályai is: gondozni kellett az állatokat, a földeket meg kellett művelni, tárolni kellett a terményeket. Mindez kihatott a városkép alakulására is. Nem véletlen, hogy a XVIII. században fel-felbukkanó különböző leírások Debrecennek elsősorban ezt a paraszti jellegű arculatát figyelhették meg. 1837-ben pl. a Társalkodó című lap Cs-vel jelzett szerzője „Debrecen rövid állapotjának rajza" címen a következőket írja: „Ami a levegőt illeti, az meglehetősen egészséges, .. .ami különös..., mert bármelyik oldalról is menjen be az ember a városba, ezt részint szörnyű tömegű összehordott ganéj és szeméttől, részint mocsaraktól körülvéve találja; mihez járulnak a" város némely utczáin húzott árkokba megakadt 's nap melege által felforralt vízből gőzelgő egészségtelen levegő 's a' városban szerte a' mesteremberek' büdös csáváinak 'sa't. kipárolgása." 394