Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - Vándorló juhászok a kismarjai szíken

ezek még a XIX. sz. folyamán belterjes juhtenyésztéssel hasznosítottak. A Beöthy család odavaló ágának kihaltával azonban a legelő a Magyar Vöröskeresztre szállt, aki ezt 1925-ben éves bérletbe szétosztotta. A bérlők a különböző minőségű földekből több parcellában arányosan részesültek. így minden bérlő a nagyszíkböl is kapott egy 1-2 holdat kitevő parcellát kaszáló címen. A szik azonban csak juhlegelőnek volt alkalmas, olyan gyéren nőtt rajta a fű. A marjai bérlők viszont igen kevés juhot tartottak, s így olcsón kiadták az élelmes szabolcsi juhászoknak, akik ezentúl évenként lejártak nyaralni, marjai szikre. Volt olyan is, aki itt nagyon megszerette a helyet, a vidéket és megházasodott, letelepedett, földet, házat vett. Akadt olyan, aki közben beállt az itteni uradalomba cselédnek. Bevallása szerint így is jobb dolga volt, mint a sivár szabolcsi homokon. A bérletet egy összegben állapították meg. A kismarjaiak ezt az összeget elosztották a holdak számával, majd a legelőjoguk szerint részesültek belőle a bérlő gazdák. Az ügyet a bérlő gazdáktól választott szűkebb bizottság intézte. A juhászok pedig, miután megállapították, hogy az egyes falukból hány juh érkezett meg a nyaralásra, a bérleti összeget a juhok számával osztották el, így megállapítva, hogy egy juh után mennyi esik; ezt megsokszorozták a juhok számával és a bérleti összeget a bérlőgazdák megbízottjának adták át. A bérleti összegért együttesen voltak felelősek. Egy juhra kb. 1 pengő bér esett, egy holdra 10-12 juhot számítottak maximálisan. A hajtás iránya Pátrohától kiindulva a következő volt: Demecser, Kék, Nyírbogdán, Sényő, Napkor, Nagykálló, Balkány, Vámospércs, Nagyléta, Pocsaj, Kismarja. Általában reggel és este a hűvösön hajtottak, napközben pihentek. Néha éjjel is hajtottak. Természetesen, csak olyan lassan, hogy a juh mindig legelhessen. A juhok „szép nyájasan mentek egymás után". Az út két oldalán, az árokban hajtottak. A juhász egyedül ment a juhval, csak a puli segített a hajtásban. Egy falubeliek rendszerint egyszerre indultak el, de falkáikat nem keverték össze, hanem 1-2 km-es távolságot hagytak mindig egymás közt. Este, vagy deleléskor az út mellett üres földeken, kutak mellett szálltak meg, bár nagyjószág vályújából nem szabad itatni, mert a juh után nem iszik a ló. Tereléskor a juhász a kutyát így küldi: „Nye Bogár, bocsáss csak oda űket, ne!" Mikor jól van, akkor a botjával int a kutyának, vagy odakiált: „Jó vä mä, na!" A kutya szinte minden szavát érti a pásztornak. így pontosan meg tudja a kutyának magyarázni a szándékát, és a jó puli azt azonnal végre is hajtja. A juhászok minden esetben csak a saját juhaikat hajtják nyaralni. Bojtárt sem fogadnak, legfeljebb a saját 10-12 éves gyereküket viszik el, hogy hadd tanuljon. Felszerelésük természetszerűen igen egyszerű, mivel semmiféle járművet, vagy teherhordó állatot nem visznek magukkal. Minden juhásznak elengedhetetlen eszköze a bot. Kampót általában nem használnak. A kampó használata az Al23