Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

Itt került sor a serdülő legényeket érdeklő összes - nagyon fontos - probléma megbeszélésére. Itt tudta meg a legény hogyan kell - hogyan illik - ismerkedni a leánnyal, szóval az udvarlás, párválasztás és - a házasélet összes tudnivalói itt formálódtak ki, hagyományozódtak át. Minden, ami a társas együttélés ismert szokásés hagyományanyagát képezte, az ünnepnapok és társadalmi események forgatagában zajlott, itt kristályosodott határozott formákba. (Pl. itt készültek fel a karácsonyi betlehemesek, a lakodalmi vőfények s más népi dramatikus játékok szereplői.) Ezért az ólak ilyen értelemben éppen úgy a népi kultúra bölcsőjét jelentették, mint a lányoknak a fonók, felnőtteknek az estézések, szomszédolások, valamint a kovácsműhely, a malom és a borbélyműhely. Az ól maga nem szórakozóhely, de a felkészülés helye arra, hogy a legényemberek a különböző társaságokban illendőképpen felkészülve megjelenhessenek.

111 Az első világháború előtt még minden legényember az ólban hált. A gazdaés a szolgalegények itt közös életformába éltek, bár az esti összejöveteleken más helyeken találkoztak a szolgafiúk, más ólban a gazdalegények. A szolgalegények általában összetartottak s néha gazdaellenes, afféle ösztönös osztályharcos szemlélet alakult ki az ólakban. Az istálló rendben tartásában a legények vetélkedtek egymással, éppen úgy, mint az állatok tisztán tartásában, sőt a koránkelésben is. Ezért kb. az első világháborúig sok legény ún. fűzfadudát, vagy vízidudát készített, melynek hatalmas hangja a falu túlsó végére is elhallatszott. Azé volt a dicsőség, aki legkorábban szólaltatta meg. A fűzfadudát, mint nevéből is kiderült kb. 100-150 cm hosszú fűzfából készítették úgy, hogy a tülök formára kifaragott fát kétfelé hasították, közepét kivájták, majd hasított fűzfavesszővel ismét összekötötték. Vékonyabb végébe fúvókát csináltak, a vastagabb végét kissé tölcséresre kiformálták. Megszólaltatása előtt előbb vízbe merítették, így erősebb hangja volt, de így is jó tüdő kellett hozzá. A szerszámot Kismarján már csak elbeszélésből ismerjük.

112 Ennek alapján úgy tetszik, nagyon hasonlíthatott a mohácsiak ún. busókürtjére s kevésbé a havasi pásztorok háncsból készült havasi kürtjére. Az istállók hangulatos élete a tavaszi kihajtáskor ért véget. Ezzel azonban az álatok udvaron belüli gondozása nem szűnt meg, de formájában átalakult, összeszűkült. Először is a jószágok egy része kint háló csordára került, ezekre kihajtástól beverésig nem volt gond. Az otthon maradottak többnyire csordára jártak. Ezek közül csak a fejős tehenek és birkák - esetleg a borjúk - kaptak kihajtás előtt némi takarmánypótlékot, de már nem kórót, hanem valami gyorsan elfogyasztható abrakot vagy szénát. Tavasztól őszig tehát a csordára járó jószág gondozása a következőkből állt: 111 Itt tehát nem keverednek a felnőtt és a legény emberek, mint a tüzelős ólakban. Vö.: Herkely 1936. 213. 112 A közölt eszköz pontos megfelelője megtalálható: Déri Múzeum V. 15/1922 lsz. alatt, „duda, szolgaduda" címen. Hasonló a Karcagi Győrffy István Múzeum 57. 51. 1. lsz. alatt „tanyai kürt" címen. Mindkettő a századforduló táján készült. 117