Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)

Az Alföld igézete

lága, egymáshoz való, hol bensőséges, hol drámai viszonya, az egymásrautaltság megjelenítése, a tájon élő emberekkel és életükkel vállalt sorsközösség. Ez az általánosan jellemző mibenlét mély gyökerű és egyszersmind mélyreható festészetet teremtett, azt is, amit alföldi festészetnek nevezünk. Kurucz D. István a hódmezővásárhelyi festőiskola legfontosabb örökségét tette magáévá. A mozdulatoknak a lényegesre szorítkozó művészi megjelenítését, amely nem tűr felesleges részleteket. Az alföldön élő parasztemberek olyan festői ábrázolását, amely mindig a lényeges motívumot, karaktert, emberi jellemvonásokat emeli ki. Ebben a sajátos festészetben láthatjuk, érzékelhetjük a természeti élmények megfestésének változatait, amint a képek felületének egészét elöntő fények a változó hangsúlyokkal, egy-egy részlet kiemelésével is az egésznek az élményét adják. Ennek a művészi örökségnek a Kurucz D. István festészetében való megjelenését Pogány Ö. Gábor művészettörténész így jellemzi: „Művészetüknek szelleme közös, és az a mód is hasonló, ahogyan a falusi hétköznapokban alámerülnek.'" A Lessing által leírt termékeny pillanat jutott eszembe az alföldi festészetről, és Kurucz D. István benne elfoglalt helyéről megfogalmazottak olvasásakor. Az időtlen mozdulatlanság látszata, amely a táj- és emberábrázolásban felfedezhető, magában foglalja azt, ami volt, ami van és azt is, ami lesz. Az alföldi festészet, Kurucz D. István alkotói magatartása egyszerre tárgyilagos, fegyelmezett, tömör és pontos. Gondolatilag és kifejezésformáit tekintve is rendteremtő, akárcsak Szabó Pál és Németh László prózája vagy Illyés Gyula és Nagy László megragadóan szép lírája. Annak a festői vonulatnak, amelyet alföldi festészetnek nevezünk, s amelyhez az itt látható művek és alkotóik is tartoznak, még számos értékjelzője van, de ezeknek teljes körű számbavételére itt most nincs lehetőség. Az eddig elmondottak arra a kérdésre is választ adnak, hogy miért vállalta fel a Déri Múzeum az alföldi festészet jeleseinek a bemutatását. A Koszta József műveinek kiállításával indult sorozat nem előzmények nélküli. A Rudnay Gyula és Nagy István életművét bemutató régebbi kiállítások éppúgy az előzményekhez tartozóak, mint Holló László műveinek állandó és időszakos kiállításon történt bemutatása, vagy az, amelyet Tornyai János emlékére rendezett a múzeum. A Munkácsy- és Kossuth-díjas kiváló művész, a hódmezővásárhelyi születésű Kurucz D. István, immár hetvenöt esztendőt megélve ezeknek a művészelődöknek a sorába lép, a kritikai és művészeti közvélemény által már életében is klasszikussá minősítve. Az is fontos, hogy alkotásai és ő maga is igen népszerűek művésztársai, barátai, ismerősei és a műélvezők körében. Most is előtolakszik egy kérdés. Mi adja ezt a népszerűséget? Az alföldi élmény lényegéből, tárgyi valóságából s az itt élő emberekből táplálkozó hit és művészi kifejezőerő, mindaz, amiről eddig is szó volt. Vagy az, amit Pogány Ö. Gábor így jellemez: „Képeinek tartalma a hétköznapi dolgok dicsérete, nyelve egyszerű, mirit a középkori egyházi énekeké vagy a cikornyát nem tűrő zsoltároké."