Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)

„Egy művész vallomásai a természetről”

„EGY MŰVÉSZ VALLOMÁSAI A TERMÉSZETRŐL" Veress Géza emlékkiállítása 1984. december 18. Debrecen, TIT Csokonai Klub Tisztelt Megjelentek! Veress Gézáról szólok, aki 85 éves lenne most, s aki már 14 esztendeje nincs közöttünk. Élete, alkotómunkája, színes és eredetiséggel teli egyénisége ma már Debrecennek és ennek a tájnak művészeti múltjához tartozik. Mert bár messzi földeket bejáró, világot látó és azt érteni akaró emberként ismerték pályatársai, barátai és tisztelői, a Hajdúböszörményben született művész innen gyűjtötte erejét a megoldott s a már mindörökre megoldatlanul maradt tennivalókhoz. Ki volt ez az ember, akinek a Tisza partján egy ismeretlen horgászfiú, Ankarában pedig maga Kemál pasa ült modellt? Csók István, majd Glatz Oszkár volt a mestere. Háború és sebesülés következett, és ő, aki a reneszánsz nagy itáliai élményei után sóvárog, kórházi ágyon tölti olaszországi napjait. Freskókat, ikonosztázokat fest egyházművészeti kalandozásai során, s aztán következnek az egzotikus tájak, Törökország, Egyiptom, Algír. Elvetődik az Indiaióceán partjaira is. Életműve, vagy másképpen oeuvre-je a tájfestészet, a csendélet s az életképek körül alakult ki. Művészetének naturalisztikus vonásait valamiféle konzervatív festői látásmódnak, felületesen megoldott, túlhaladott tájleíró módszernek tartották a vele egyébként csak ritkán foglalkozó művészettörténészek. Túlhaladottnak, s a kor stíluseszményével össze nem egyeztethetőnek minősítették alkotói szemléletét. A Veress Gézára emlékezés most itt nem műítészi feladat, s nem az én kötelezettségem. Annál is inkább nem, mert a hivatásos művészetkritika máig is adós az életmű értékelésével. Agyonhallgatása nem méltó ahhoz, amit megalkotott. A körünkből már szintén véglegesen eltávozott festőbarátja, Menyhárt József írta róla mintegy búcsúzásként 1970. szeptember 22-én: „Szerette a természetet és az abban munkálkodó, tevékenykedő embert. Vallotta, hogy a változó természetnél nem lehet gazdagabb semmiféle elképzelés, hogy az úgynevezett belső kép is csak a természet adta élmény alapján bontakozhat ki." Ezért van az, hogy amikor a szépet kereste, kutatta, azt elsősorban az embert körülvevő tájban, a természetben fedezte fel, abban látta meg.