Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)
„Amiről a föld mesél”
a pogány időket idéző, a rontó szellemek elleni bajelhárítók is. Mindezek megtekinthetők a most nyíló kiállításon is. Egy másik temető, amelynek a feltárása még nem fejeződött be, Sárrétudvariban került elő. Ez a szakirodalomból jól ismert lelőhely. A X. századtól fejedelmi, majd királyi birtok volt és a dukátus (hercegség) egyik központja. Leletanyaga igen gazdag. A fejedelmi családhoz kapcsolható udvarház körzetében élő és ott katonáskodó, oda temetkező, a kalandozásokban részt vevő fegyveresek, családjuk, valamint mesteremberek, táltosok és közrendű szabadok sírjai váltogatják egymást. A temető nemesfémekből készült mellékletekben igen gazdagnak bizonyult. Bizánci ötvösműhelyekben készült arany fülbevalók, arany varkocsdíszítő karikák, az egyik nemzetségfői női sírból préselt arany ruhadíszek, valamint aranyozott ezüst, sólyomfej alakú nyeregveretek kerültek be múzeumunkba. Ez az ásatás szakmai szempontokból azért is kiemelt jelentőségű, mert bolygatatlan honfoglalás kori temető alig van feltárva hazánkban. A mögöttünk lévő négy évtized jelentős régészeti feltárásai közé tartoznak a középkori maradványok is. A herpályi monostor, az Egyházsziget, a debreceni Szent András-templom, a pródi Köveshalom, a jancsikai templommaradványok, a szerepi Csonkatorony, a hajdúszováti templomerődfal - mind-mind jelentős bizonyítékai a múltat faggató tudományos erőfeszítéseknek. Mindezekből Debrecen, a várost körülvevő szűkebb és tágabb környék történeti képe tárul fel előttünk, a kőkorszaktól kezdve az Árpád-kor végéig. Természetesen szeretnénk még több tárgyat, tárgyegyüttest bemutatni, tudományos értékeiket önök elé tárni. Tudomásul kell vennünk a korlátokat. A kétségtelenül bizonyító erejű eredmények mellett a legfőbb gond az érdektelenség, a közömbösség és a felelőtlenség a régészeti-történelmi emlékeket illetően. Mennyi igazságot, tényt felmutató meséje lehetne még a földnek, ha valamivel nagyobb felelősség és megértés lenne azok körében, akik mélyebbre hatolnak annál, amit egy kapavágás jelent. Az emberiség, s azon belül egy nemzet kultúrája, történelmi-társadalmi értékei iránt érzett felelősség és az értük végzett cselekvés nem szűk szakmai érdek. A régmúlt titkait takaró rög lehet szikkadt vagy sáros. A kövek, cserépmaradványok, a fémtárgyak és nem utolsósorban őseink csontmaradványai némák és omladozóak. De meg kell hallani belőlük a régmúlt korok, eleink üzenetét, azt, hogy az emberi cselekvés, az alkotás erősebb a pusztulásnál, s hogy maradandót, az utókor számára értékeset az hoz létre, aki mindenki számára alkot akkor is, amikor magának csinál valamit. Ez a régmúlt korok üzenete, mesél róla a föld, a ma élő embert is formálják tanulságai, s mindez már régen nem csak mese.
