Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)
„Hűség az örökséghez”
jegyek azonosságában, hasonlóságában mutatkozik meg, hanem a népi fazekasság szellemének a birtoklásában. Nem más ez, mint az örökségnek a mához való igazítása, a hiteles népművészet továbbvitele és újraalkotása. Ezt műveli, ehhez hű Szabó Kinga. A Néprajzi Múzeumban ismerkedett meg közelebbről a népi kerámia hagyományaival. Kezdetben hűen lemásolta azokat, majd a motívumok ismeretére és összegyűjtésére fordított különös gondot, s mindennek birtokában, az újraalkotás és a továbbvitel révén alakult ki a népművészetben gyökerező, Szabó Kingára jellemző kerámiastílus. Magyarország összes cserépkultúráját megismerte, tanulmányozta. Sorra járta a múzeumokat, a múzeumi kiállításokat és raktárakat. Domanovszky javaslatára a mezőtúri fazekasszövetkezet tervezője lett. Főszerepet vállalt az üzem talpra állításában. Nyolc évig dolgozott itt, s tehetsége egyre inkább kibontakozott. Alkotóművészetének újabb stíluskorszaka ekkor kezdődött. Megismerkedett a Zsigmond és Mátyás korabeli régészeti anyagban fellelhető magyar cserépanyaggal. Az ásónyomokon napvilágra került, felbecsülhetetlen értékű kincsek, egy régóta elfelejtett nagyon gazdag fazekaskultúra ihlette Szabó Kingának egy kicsit reneszánsz, egy kicsit gótikus stílusú cserépcsodáit. Érdeklődéssel fordult a perzsa, az olasz és a spanyol középkori kerámiaművészet felé is. Ebben a múzeumi tárgyak és az erről szóló könyvek is segítették. Sokféle stílus hatott tehát művészetére, ezek azonban újragondoltan, újraalkotva, letisztulva jelennek meg tárgyain. Olyan ötvözésű ez a művészet, amelynek kultúrés művészettörténeti, s népművészeti szempontokból nézve is nemzeti és egyetemes tartalma, minősége van, s ugyanakkor egyéni hangvételű, Szabó Kingára jellemző stílusértékekkel bír. Virágainak, gazdag növényi ornamenseinek, a buja indáknak, a madaraknak, szarvasoknak, sárkányainak és szárnyas lovainak sokszínűségét felfokozzák a jellegzetes színek és azok összhatása. S amint a grafológusok száz kézírás közül is felismerik az egy emberre jellemző írásmódot, ugyanúgy felismerhető Szabó Kinga kerámiáinak az egyedisége is. Tányérjai, vázái, tálai, étkészletei és a bokályok között két egyforma, egyező ornamentikájú edényt nem találunk. (...) Szabó Kinga az alkotás teremtőfolyamatát, örök megújítását választotta művészi programjának, s nem a lélektipró szolgai másolás egyhangú mesterségét. Ez tükröződik a művek által közvetített alkotói magatartásból, minden létrehozott műalkotásából. A mondanivalóm elején feltett kérdésekre adott válaszok közül a legfontosabb az, amit Szabó Kinga tárgyai, díszítményei, alkotói magatartása mutatnak meg nekünk. Az az emberi-művészi vallomás, amely szerint népművész, népi iparművész csak az lehet, aki a nép gyermeke, a népi világba született, aki abban él, vagy legalábbis azonosul azzal.
