Gazda László: Találkozások (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 56. Debrecen, 2002)

Egy korai számvetés

- a kép szellemiségét annak reális anyaga - festék, forma, valőr, kolorit -, tehát egésze közli velünk. Ezeknek a képalakító elemeknek a felhasználása, kezelése és elrendezése mutatja meg az alkotás szellemiségét, az alkotó világszemléletét. Nézzük a másikat. Elég régen ismerjük egymást. Jó régen vitatkoztunk is egymással arról, hogy ki idevalósi és ki nem, arról is, hiányoznak-e Debrecenben az alkotóműhelyi, az itteni képzőművészet karakterét, jellemző jegyeit meghatározó közösségek. Ha nem is értettünk egyet sok mindenben, abban igen, amit Rodin a XIX. és a XX. század fordulóján mondott. „A mi korunk, amelyben a pénz uralkodik, eltűri a leggonoszabb merényleteket is az emberek egészségre és szépségre való joga ellen." Az ezt okozó megosztottság és értékzavar egyaránt tetten érhető. Hivatalos és kevésbé hivatalos állásfoglalások, afféle vészkiáltó madárként, arra a kérdésre, hogy ki a művész, gyakran ilyen választ adnak: „Én az vagyok, te talán az vagy, ő pedig nem az." S bizony gyakran felejtődik, hogy ennek hiteles etalonját és értékrendjét nem az aktuális szövetségi, egyesületi és más listák adják, hanem az alkotások művészkritikai és művészetörténeti rangsorolása, s ezek is csak majd az ehhez szükséges távlat objektivitása alapján. Az jutott eszembe erről, amit neves filozófusunk, Ancsel Éva mondott: „Az ember olyan lény, aki csak a másik kezéből, szeméből, öléből kaphat kenyeret, poharat, tudást, örömötmindent. Ki mondja meg, hogy miért megyünk ölre mégis és annyiszor?" Miért időztem el ezeknél a gondolatoknál? Azért, mert ez a meditáció abból is következhet, amit Józsa Jánosról, művészi alkotómunkájáról, küzdéseiről, és ezenközben feltörő indulatairól elmondhatunk. Tősgyökeres debreceni. Kitűnő rajztehetséggel megáldva itt indult el művészi kibontakozásának útján. A képzőművészeti gimnázium osztályait Barcsay Jenő ajánlásával végezte, s Szinte Gábor, valamint Komjáti Gyula irányításával bontakozott ki tehetsége, hogy helyet kapjon a szűkebb és tágabb haza művészeti világában, elsősorban grafikai teljesítményei alapján. Húsz évvel ezelőtt, Józsa János békéscsabai kiállításának a megnyitóján Pogány Ödön Gábor művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója ezt mondta erről: „...festészeti anyaggal csak ritkábban juthatott be a kiállítóhelyiségekbe, mert a zsűrik, a bírálók többnyire feloldhatatlan idegenkedéssel fogadták festményeit." 1962-ben volt először önálló kiállítása a gyulai Erkel Ferenc Múzeumban és a debreceni Medgyessy-teremben. Azóta, immár harminchárom esztendeje, sokszor találkozhattunk kiállításokon grafikáival, olajfestményeivel, a nyolcvanas évektől kezdődően tűzzománcaival, s néhány éve megragadóan szép olajpasztelljeivel. Művészi attitűdjének meghatározói a kivételes ösztön, az őstehetség, a széles skálájú és fokozatosan gyarapodó ismeretanyag, a céltudatosság és a gazdag érzelemvilág. Művészi teljesítményeit sokan méltatták már az eddig eltelt idő alatt. A már említett Pogány Ö. Gábor mellett más művészettörténészek, kritikusok, esztéták,