Dankó Imre: Fragmenta Historica Ethnographica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 55. Debrecen, 2002)

A mintából való árusítás

árusításra a vásárnál a hetivásár, a piac, ami közismerten árugyűjtő, felvásárló jellegű gyakori cserealkalom.

4 A mintából való árusítást nagymértékben befolyásolta az időjárás. Télen, sáros ősszel és tavasszal inkább árusítottak mintából, mint nyáron, amikor jók voltak az utak, könnyebb volt a közlekedés, és jobban a piacra lehetett vinni az árut, mint esőben, fagyban. Könnyebb volt maga az árusítás is, nem ázott el az árus, nem fázott, azon túl, hogy a téli, esős őszitavaszi piacok-vásárok általában gyengébbek is voltak, mint a jó időben tartottak. Ilyen vásárokon-piacokon kevesebb volt a vevő is. Az ellentmondást éppen ez oldja föl. Télen, rossz időjárású ősszel-tavasszal, ha kevesebb volt is a vevő, kisebb is volt a kereslet, az ilyenkor a piacon megjelent vevő jó vevő volt. Valószínű, hogy szükségből vásárolt, tehát vennie kellett, vagy olyan, aki továbbadásra vásárolt, és azt gondolta, hogy ilyen körülmények között olcsóbban juthat az áruhoz, mint egyébkor. A mintából való árusításnak volt bizonyos idényjellege is. Általában az új termények megjelenésének az ideje volt a főidény. Ennek két gyakorlati oka volt. Az egyik az, hogy az új termésből egyszerre nagyobb összeget, bevételt akart kapni az eladó; a másik pedig az, hogy gyorsan, mielőbb meg kívánt szabadulni a raktározás, a további kezelés nehézségeitől, illetve a terménytől. Viszont minden terménynél volt másodidény is, és ez semmivel sem volt jelentéktelenebb, mint az első. Ez az idő volt általában az, amikorra a régebbről maradt tartalékok, illetve az új termés betakarításakor vásárolt készletek elfogytak. Ilyenkor - például disznóhizlalás esetében a-a vevőnek szüksége volt tengerire, tehát mindenáron vásárolt. Általában a késő tavasz volt az az időszak, amikorra elfogyott az élet és feltétlenül pótolni kellett. Ezért is, meg azért is, mert az árus a betakarítástól a másodidényben történt eladásig tartotta, kezelte a terményt, tehát dolgozott vele, helyet adott neki, ilyenkor drágábban adhatta, mint az újtermési piacon. Számosan előre gondoltak és számítottak erre, és közvetlenül a betakarítás után olcsón összevásárolták az új terményeket. Elraktározták és fél év múlva jó pénzért, a vételárnál jóval drágábban eladták. Az új terményt felvásárlókat és haszonnal továbbadókat a Tiszántúlon általában spekulánsoknak tartották, és azonosították velük azokat a gazdákat is, akik közvetlenül a betakarítás után azért nem vitték piacra az egyébként eladásra szánt terményüket, hogy később drágábban eladhassák. 4 Vö.: HORVÁTH Zoltán. A jobbágyvilág alkonya Sopron megyében. Budapest 1976.