Dankó Imre: Fragmenta Historica Ethnographica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 55. Debrecen, 2002)

Az 1739-40. évi kunszentmiklósi pestis népéletbeli szerepe

nagy száma abból is adódik, hogy a szülők sok esetben már a bágyadozó gyermeküket magára hagyták. Elmenekültek előle, nem csináltak velük semmit. A pestises ruháit, felszerelési tárgyait már életében kezdték elégetni, elásni, vagy vízbe dobni. Néhány gazda a házában esett pestises halál után a házát is felgyújtotta, tövig égette. Nem törődött a kárral, mert úgyis átok ült a házon, rontás fészke, pestis tanyája volt. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy minden vidámságtól, szórakozástól tartózkodtak. Az akkori szüretet is elhagyták, mert nem volt benne kedvük, meg szüretelőket sem kaptak. A tánc még sokáig, a pestis után is, tilos volt, mert a táncolók gyors lélegzetvétele, lihegése legalkalmasabb volt a baj terjesztésére. De meg bűnbánatból is kerültek minden szórakozást, jó ideig még lakodalmak se voltak tánccal, zeneszóval. A kúnszentmiklósi emlékezet úgy tudja, hogy a porfelhőket hozó szélen kívül a pásztorok maguk is részesek voltak a pestis behozatalában, elterjesztésében. Őszre kelve a kinti jószágot, a szokáshoz híven, beljebb hajtották a Kígyós, meg a Baker közelében levő szállásokra, hogy alkalmas helyen teleljenek. Egymás közelébe kerülve összezsúfolódtak és köztük ütött ki aztán a vész. A városban bent meg úgy terjedt el, hogy az egyik beteg pásztort behozták a városba és ott halt meg. A pestis majdnem teljesen elpusztította a várost. Erre a mozzanatra különösen jól emlékeznek a kunszentmiklósiak. A népek, akik csak tehették szétszaladtak és évek múltával se mertek visszajönni. Pedig a jövésmenést igen szigorúan vették. Katonaság állt mindenütt őrt, hogy ne menjenek sehová, de be se jöjjön senki. Legtöbben a Bábonyban, a Boda kútjánál, meg a Szedriában találtak menedéket. Tanyákat építettek, jó meszszire egymástól és úgy éltek. Ennek köszönhetik, hogy megmaradtak. Sokuknak hiába könyörgött a felsőbbség később, a vész múltával, csak nem jöttek vissza, hanem kint maradtak a pusztákon. Beleszoktak a kinti életbe. A cigányokon nem fogott a pestis sem. Előzőleg csak egy-két család volt Szentmiklóson belőlük, tapasztassál foglalkoztak, és kint laktak a városon kívül, az Ágoston szigetjén. Amikor a házakat a lakosok elhagyták a pestis miatt, a cigányok lassan beléjük költöztek. A számuk is megszaporodott, a környék sok cigánya ide vándorolt. Legtöbben az Alszeg üres házaiba telepedtek be; máig is ott vannak a maradékaik. A magyarok pedig még azt is gondolták, hogy ott hagyják a régi falut és arrébb települnek, jobb levegőjű, élővízhez közel eső helyre. Sokan átmentek Dömsöd-