Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

Szelíd és viharos kalandok 1846 őszén

A cenzor a piaristák rendházában lakott E sorokból arra következtethetünk, hogy a cenzornak semmit nem jelentett Petőfi neve, nem ismerte korábbi debreceni életét, műveit, még nevének írásmódját sem. Pedig a költői híre ekkorra már a társadalom minden olvasó rétegébe eljutott, így a népszerű költő ismerete egy kinevezett cenzortól elvárható lett volna. O azonban csak egy izgága és modortalan fickót látott benne, akit meg kell fegyelmezni. Másfelől a cenzurarendelet szerint a döntés a szabályoknak megfelelő volt, más cenzor sem adhatott volna engedélyt a vers színpadi előadására. Nem tudhatjuk, mi lett volna, ha Feleki Miklós színigazgató eltekint a szabályoktól, és a színlapon nem tesz említést a tervezett szavalatról, hanem a spontán megoldást választja. Ekkor a cenzori engedély kikerülhető lett volna ugyan, de az utólagos retorziók esetleg kellemetlenebb helyzetet teremtenek a társulat és Petőfi számára egyaránt. Az eset azonban így növelte Petőfi népszerűségét. A cenzorral való affér híre azonnal elterjedt a városban, vélhetően maga Petőfi járt élen terjesztésében. Talán nem is független az esettől, hogy a színház aznap teltház előtt játszott. Petőfitől tudjuk azt is, mi történt aznap este. Az Úti levelekben*

0 így emlékezik erre: Amint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés az égi háború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor! ... Talán ha harmadszor lépek e színházba évek múlva, ismét nem vesznek észre, mint nem vettek először, talán nem lesz, aki tudná, hogy itt engem egykor megéljenzett a közönség. Ilyen a hír; jön és megy. ilyen a világ; csak azért emeli az embert hírre, hogy legyen kit felednie. S a magyar különösen szeret felejteni... azért nem fog az ő emléke sem fennmaradni. 40 Úti levelek Kerényi Frigyeshez.