Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

A debreceni tél

Honfidal Tied vagyok, tied, hazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek? Szentegyház keblem belseje, Oltára képed. Te állj, s ha kell: a templomot Eldöntöm érted; S az összeroskadó kebel Végső imája: Áldás a honra, istenem, Áldás rája! De én nem mondom senkinek, Ki nem kiáltom: Legkedvesebbem hogy te vagy A nagy világon. Titkon kisérem lépteid, S mindegyre híven; Nem, mint az árny az utazót, Csak jó időben. De mint az árnyék nő, midőn Az est közelget: Nő búm, ha sötétedni kezd, Hazám, fölötted. És elmegyek, hol híveid Pohárt emelve A sorstól új fényt esdenék Szent életedre; S kihajtom egy cseppig borát A telt üvegnek, Bár keserű... mert könnyeim Beléperegnek! Tőle tudjuk, hogy betegsége heteiben Petőfi német színházesztékiai műveket olvasott, fordított, s rövidesen verseinek összeírását is elkezdi. Közben szórványosan megjelenik Pesten egy-egy verse, sőt január 11-én az első elismerő kritika is. Mindez fokozza vágyát, hogy visszakerülhessen a társasági életbe. 0 maga azonban még mindig színésznek gondolja magát, az Úti levelek későbbi tanúsága szerint: Olyan elhagyott kis vándorszínész fiú voltam, kire se isten se ember nem nézett, nem ügyelt.

19 1844 januárjában, ahogy egészsége javul, egyre gyakrabban bemegy a városba, főként a színházba, de többször meglátogatja barátját, Pákh Albertet is, aki már nehezen viselte barátja bizonyítatlan színészi önbizalmát. Pákh inkább a költői hivatást igyekezett erősíteni Petőfiben. Ám Petőfi még nem tudta elválasztani magában a kétféle tehetséget, csak a feszítő erejét érezte, s alig várta, hogy a színpadra léphessen. Ennek a kiutat kereső, magányos és tehetetlen lelkiállapotnak lenyomatát őrzik a következő versek: 19 Úti levelek Kerényi Frigyeshez. III. lev. P.S. prózai müvei.

Bp. 1976. 475.