Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

A debreceni tél

Megunt rabság Mindent elkövettem, Voltam sziklahomlok, Amit lehetett, Zordon és magas, Jó remény fejében, Hol lakott mennydörgő Hogy majd megszeret. Villám s büszke sas; Féktelen, szilaj volt S lettem völgy ölébe Lelkem, mint a tűz, Rejtezett berek, Melyet a szél meggyúlt Melyben csalogányok Háztetőkön űz; Búja kesereg. És lettem szelíd láng, Voltam ... mi nem voltam! Min melegszenek Mivé nem levek! Őszi estén békés És a lyányka most is Pásztoremberek. Csak a régi még. Voltam mélybe omló Nem, tovább nem űzöm! Bérci zuhatag, Mert ez drága bér; Habjaim robajjal Tán ily áldozattal Szakadoztanak; A díj föl sem ér. S lettem méla csermely, Szerelem, lerázom Halk, morajtalan, Fölvett láncodat, Kedvemet lelő a Kedves lánc, igaz, de Part virágiban. Mégis lánc marad. Most hát lelkem, repdess Régi szárnyadon, Merre a szabadság Végtelenje von! Ebben a versben a szabadság értelmezése még meglehetősen individuális. Az öntörvényű személyiség szabadul meg a természete megváltoztatására kényszerítő bilincstől. A néhány hete még sóvárgott szerelem teherré vált, s e teher letétele a lélek felszabadulását hozza. Az 1844. esztendő első versében megtörténik a fordulat: személyes gondjait a hazaszeretet vallomásában oldja fel.