Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)
A debreceni tél
Nem megyek én innen sehova.. Nem megyek én innen sehova, Noha sorsom itten mostoha; Hát ha volna még mostohább is, Nem maradnék-e itt tovább is? Nagyon kedves nekem ez a hely; Elmegy majd a tavasz, menjen el, Elmehet a nap, a csillagok... De én nem mék, én itt maradok. Fa vagyok én, lelkem a gyökér, Gyökér nélkül a fa meg nem él; S hogy téphetném azt ki földéből, Idevaló mátkám szivéből? Azért nem mék innen sehova, Noha sorsom igen mostoha; De ha volna még mostohább is, Megmaradnék itten tovább is. Úgy tűnik tehát e vers alapján, hogy az előző napokban megfogalmazott kérdésre Petőfi számára pozitív válasz született, szerelme viszonzásra talált. így aztán nyoma sincs annak a halálvágynak, amit még egy-két hete érzett. Nagyon kedves nekem ez a hely - mondja, pedig a körülményei semmit sem változtak. Akárki is volt e fellobbanó szerelem kiváltója, hálás lehet neki az utókor, hiszen ő ragadta ki Petőfit a reménytelenség mélyéről. A következő versek december vége felé születtek. Az iménti szerelmi történet lezáródását is sejthetjük bennük, de az első vers esetében nem a szomorúság, hanem a költői fantázia kedves humora és helyzetteremtő képessége tűnik fel: Síkos a hó, szalad a szán... Síkos a hó, szalad a szán, Jaj, ha mostan hó lehetnék: Esketőre viszik babám, A szán alatt beroskadnék; Esketőre viszik szegényt Fölfordulna, s kedves babám Mások kívánsága szerént. Még egyszer átkarolhatnám Átkarolnám, ajakára Csókot nyomnék utoljára, S melegétől hű szivének Elolvadnék... úgy halnék meg! Az 1843. esztendő utolsó versében egy nagy érzelmi elrugaszkodást érzünk. A gyógyító, de önfeladással járó szerelem helyét nem a csüggedés és csalódottság, hanem a szabadság lelkesítő lendülete tölti be:
