Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)
A debreceni tél
A virágnak megtiltani nem lehet... A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet; Kikelet a lyány, virág a szerelem, Kikeletre virítani kénytelen. Kedves babám, megláttalak, szeretlek! Szeretője lettem én szép lelkednek Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden Szemeidnek bűvösbájos tükrében. Titkos kérdés keletkezik szivemben: Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem? Egymást űzi bennem e két gondolat, Mint ősszel a felhő a napsugarat. Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára Tündér orcád tejben úszó rózsája: Bujdosója lennék a nagyvilágnak, Vagy od'adnám magamat a halálnak. Ragyogj reám, boldogságom csillaga! Hogy ne legyen életem bús éjszaka; Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, Hogy az isten áldja meg a lelkedet. Ennek a versnek különleges utóélete lesz Debrecenben. De ne szaladjunk az események elé! Még csak 1843 december közepe táján járunk. Biztos, hogy ekkor már Petőfi be-bejárt a városba, s mivel még színésznek tartotta magát, és háziasszonya is színházi alkalmazott volt, bizonyára leginkább a színházba vágyott. Közeli barátai - Pákh Albertet kivéve - nem nagyon voltak. A színészek között azonban bizonyára ismerősökre talált. Az utóbbi vers arról árulkodik, hogy a feltámadt szerelem-érzését nem hűtötte le gyors és határozott visszautasítás. Ezért is mondhatja a szegényes körülmények között is boldogan:
