Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

A szabadságharc forgatagában

Én ezzel eltávoztam, és mielőtt még a miniszternél jelentkeztem volna ügyemben, vettem parancsát, hogy jelenjek meg előtte; amit meg is tettem. Az ideiglenes hadügyminiszter, Klapka tábornok még hidegebb volt... mit beszélek, hideg? goromba, pökhendi, felháborító! ítélje meg, kérem, Ön, Tábornokom. Bátorkodom beszélgetésünk egy részét ideírni, szóról szóra. - Ki tette közzé Bem tábornok Vécsei tábornok ügyét érintő levelét a Honvéd c. lapban? -Én. - S hogy merészelte azt megtenni? - Mert parancsom volt rá. - Ki adta a parancsot? - Bem tábornok. - Nem igaz! - De igaz, miniszter úr, én nem szoktam hazudni sem önnek, sem senki emberfiának. - Viszont mindenki azt mondja, hogy ön azt a levelet saját jószántából közölte, Bem tábornok parancsa nélkül. - Tehetek én arról, mit fecsegnek az utcán? - Debrecenben marad ön, míg e tárgyban Bem tábornok válasza megérkezik. - Szívesen maradnék, de fontos dolgaim vannak Pesten, s holnap el kell utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom. - Nem elég! stb. stb. így bántak velem, Tábornokom, s nem ez volt az egyetlen s nem is a legkisebb sértés a hadügyminiszter részéről. Hasonló modorban beszélt velem több mint egy óra hosszat, és nem is lett volna erőm nyugodtan maradni, ha nem Önért tűrtem volna mindezt, jótevőmért, hazám megmentőjéért! Ily jelenet után az az egyetlen, mit tehettem, az volt, hogy újra lemondjak, minthogy nem akartam s nem is tudtam volna egy oly hadsereg tagja lenni, melynek minisztere nem hisz egy tiszt becsületszavában. A miniszter elfogadta lemondásomat. Szolnokról már mint civil s nem mint katona, írtam neki egy levelet, ami méltó volt az ő viselkedéséhez:

91 mindazonáltal itt (Pesten) elrendelte letartóztatásomat, elég 91 Részletek Petőfi Szolnokról, május 8-án kelt, Klapka Györgynek címzett leveléből: (...) Uram! Ezek olyan dolgok, amelyekért békés időben személyes elégtételre hívtam volna s tán lelőttem volna önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövök; most azonban, miután nem magunkkal, hanem az ellenséggel kell küzdenünk, választottam a második utat, melyre hazafiságom ösztönzött, némán, szerényen otthagytam azon hadsereget, milynek minisztere nem hisz saját tiszteinek becsületszavában, holott pedig az elfogott schwarzgelb tisztek becsületszava is érvényes.(...) Ha én most hallgatok, a lemondásomról csak a kósza ferde hírek által értesített közönség reám - az igazat nem tudva - kígyót-békát fog hányni; hogy tehát ez ne történhessék, nekem meg kell írni a magam igazolása végett, egész találkozásomat s beszélgetésemet önnel, s ha megírom, igen élesen fogom megírni, mert az én tollam oly éles, mint akármelyik kard a hadseregben (...) Egy esztendeje múlt, mióta a nemzet teherhordó napszámosa vagyok, mióta mindennapi kenyeremet, boldogságomat, családomat és mindenemet feláldoztam a hazának, s egy esztendő óta áldozataim jutalma folytonosan csak a legégbekiáltóbb méltatlanság (...) Szólnom kell, szólni fogok, megbántott lelkem minden keserűségével s lángjával, s ha kortársaim nem hallgatnak meg, fölállok a história tribünjére s onnan kiáltom le vadaimat az igazságos utókor fülébe! - Akarja ön ezt? Ha igen, úgy jól van, ha nem akarja, van egy mód reá, hogy e szomorú dolgok nyilvánosságra ne kerüljenek: iktassa ön a "Közlöny"-be őrnaggyá kinevezésemet. (...)