Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

Katonai gondok – családi örömök

"Itt vagyunk, király, előtted, Kiirthatd a pártütőket, Vedd el a mi életünket, Csak kíméld meg gyermekinket. " S leoldozták kardjaikat, Kezök reszket, keblök dagad; Kardjoktól kell elszakadni! Mintha leikök szakadna ki. De csak mégis leoldozták, Király előtt le is rakták, Odarakták őket sorba, Szegényeket, od' a porba, A hazának képe volt ez, Ottan hevert, mint a holttest, A haza is, megalázva, Rajta a gaz király lába. Zsigmond király nagy kevélyen Végignéz a vitézségen, Szemeit félig behunyja, És így kezdi cudar gúnnyal; "Nos hát, nagy jó uraimék, Elég már a tréfa, elég? Meglapulunk valahára Megkorbácsolt eb módjára. Hát ezek a vad vitézek, Akik a királyi széket S koronámat fenyegették? Kiktől szinte megijedek. Hisz ezek jámbor koldusok!... Szegény golyhók, mit búsultok? Jól van; amért koldulátok, Az életet megkapjátok. " A harminc vitéz föllobban Irtóztató bősz haragban, Láng a szívok, láng a szemök, Fölfordult a világ velők. Kont a bajuszán egyet ránt, Megereszti vastag hangját, S a beszéd végét se várva Reádördül a királyra: "Allj meg, aki istened van! Többet nem szólsz bosszulatlan ... Koldus vagy ám te! vagy volnál, Ha más, ha zsivány nem volnál. Gyermekink s nem magunk végett Jöttünk ide kérni téged... Gyermek ide, gyermek oda! Most a kocka el van dobva. Zsivány voltál, vagy és maradsz, És minden ivadékod az, Vér rajtad a piros bársony, Süssenek meg tüzes nyárson! Gyilkoltass meg mindnyájunkat, Ez tehozzád illő munka ... De mit álltam szóba véled? Haramjával nem beszélek. " Némán néz a király rája, Habot túr dühében szája, Int kezével, s a vitézek Hóhérkézre kerülének. És a hóhér sújtana már ... "Megállj, mester, " szól a király, "Halljátok, aki letérdel, S kegyelmet kér, életet nyer. "