Várhely Ilona: Hej, Debrecen, ha rád emlékezem... (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 54. Debrecen, 1999)

Katonai gondok – családi örömök

Nincs a harminc között egy se, Aki térdét meggörbítse, Egy se mozdul, egy se térdel, Alinak néma megvetéssel. "Sújts!" ordít a veszett király, "Sújts, bakó, sújts, m ig egy fej áll!" Sujt az, s hullanak a fejek, Mint ősszel a falevelek. Huszonkilenc fej hever már Garmadában a vérpadnál, Huszonkilenc ember vére Száradt a piac kövére, Most Kont István következik, A végső, a harmincadik! 0 volt akkor a hazába' A szabadság végsugára. Hogy föllépett a vérpadra, Megreszketett az alatta; Ott állt bokáig vérben, Társai elfolyt vérében. Összegörnyed Zsigmond király, Az elítélt egyenest áll, Olyan az ő tekintete, Mint az isten ítélete. Szólna Zsigmond: "Végezd, mester!" De szólani nem tud, nem mer: Körmét a mellébe vágta, Fogaival ajkát rágta. Iszonyú csend... Kont lehajlott, A kiomlott vérbe markolt, S a piros vért odavágja Zsigmond fejér orcájára. Ordítozás, dob pergése! De hallik Kont mennydörgése: "Zsigmond király, gyilkos király, Vérünk, átkunk fejedre száll! " A hóhérbárd villan, suhan, Kont feje is a porba' van, Úgy esett le a válláról, Mint a nap az ég boltjáról. Gaz király volt Zsigmond király, De nem gazabb társainál; Csak neveik különbözők, Mind egyformák lélekben ők. Meddig tart még, beteg világ, Meddig tart még a nyavalyád? Király-fene rágja tested, Agyonrág, ha ki nem metszed!