Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály (1844-1900) nemzetközi tudományos emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 53. Debrecen, 1994)
Szinyei Merse Anna: Munkácsy Mihály tájképfestészete
cheni nemzetközi kiállítást, ahol immár másodszor találkozhatott Courbet és a barbizoni festők, valamint számos egyéb terület művészetével. 1870-ben a Siralomház aranyérme kapcsán Párizsban járt, 1871 májusában pedig Forbes műgyűjtő meghívására Paál Lászlóval együtt Londonba kirándult. Végvári egy 1870 novemberi hollandiai körutazást is feltételez. Mindez azt jelenti, hogy ha kellőképpen nyitott szemmel járta a felsorolt városok kiállításait vagy műtermeit, a korszak legérdekesebb festői eredményeit közelről láthatta. A hiteles írott források minderről sajnos hallgatnak, magukból a művekből azonban bizonyos következtetések levonhatók. Mindenekelőtt láthatjuk, hogy Munkácsy már fiatalon a magyar tájképfestészet romantikából kiinduló realista ágának egyik elindítója lett, rajta kívül ez időben és ebben az irányban — Székely Bertalan néhány elszigetelt kísérletétől eltekintve — csak Paál László ért el hasonló szintű eredményeket. Velük egyidőben Mészöly Géza az intimebb felfogás képviselője volt. Mindezek ellenében viszont a fiatal Szinyei Merse Pál már egészen szabadon, az igazi plein-air szellemében alkotott. Munkácsy a párizsi letelepedését megelőzően sem a bécsi, sem a düsseldorfi festőktől nem kapott olyan erős impulzust, mely tájképfelfogását döntően befolyásolhatta volna. Egyedül a Courbet művekkel és a barbizoni festészettel való többszöri találkozásai és esetleges holland tanulmányútja, valamint a rövid londoni kirándulás feltételezett Turner hatása járulhatott hozzá valóban elgondolkoztató módon a fital Munkácsy egyelőre meglehetősen kisszámú tájképének egyéni karakteréhez. 1871 novemberétől tehát Párizsban élt és a nagy figurális kompozíciók folytatása kötötte le teljes figyelmét. De Marches báróék 1872-es colpachi meghívása azonban egy addig számára ismeretlen technika, a falfestés kipróbálására adott lehetőséget, méghozzá a tájkép műfajában. A kastély átépítése miatt csak töredékesen fennmaradt és csupán fekete-fehér fotókon tanulmányozható, lunetta formátumú falképek egyikén szélesen kezelt táji környezetben maga a báró és a falu plébánosa látszik. A két részre osztott másikon vékony törzsű fák között, az erdő sűrűjébe szinte beolvadó rőzsegyűjtő nő, a harmadikon pedig a ligetes tájban kanyargó patak partján mosó asszonyok serénykednek, utóbbi téma később is feltűnik Munkácsy képeiben, de amúgyis általánosan elterjedt bukolikus képtárgy volt a vidéki élet illusztrálására a barokk kortól Goyán keresztül egészen a századfordulóig. Valószínűleg ekkor, Colpachon készült a párizsi képek között nyilvántartott Erdőrészlet is, melyet az 1873-as bécsi világkiállításon mutatott be, nagyszabású életképek társaságában. Barátjával Paál Lászlóval rokon téma: a magasba törő fák övezte erdei útra és a fák közé beeső néhány világos fényfolt élettel telíti az áthatolhatatlannak tűnő erdőséget. Ezidőben még ritka alkalom, hogy nem népi figurák, hanem sárga ernyős, lila és egyéb színes ruhás dámák népesítik be a táját, melyben a fű és a
