Sz. Kürti Katalin: Munkácsy Mihály (1844-1900) nemzetközi tudományos emlékülés előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 53. Debrecen, 1994)

Wittmann Zsuzsa – Velledits Lajos: Munkácsy Mihály festőtechnikája és anyagai

Az alaposabb megfigyelések már az első állapotfelmérések során lehetővé tették Munkácsy munkamódszerének rekonstruálását. Mivel figyelmünket a rossz állapotú képek kötötték le, ezért vizsgálatainkat is ezekre a festményekre összpontosítottuk. Munkácsy munkamódszerét döntően a klasszikusnak mondható olajfestési eljárás határozta meg. A technika elsősorban a sötét alapszínből kiinduló festékfelhordásnak kedvez, vagy ahogyan a festők mondják: a képet a világos felé fejlesztik. Ezt a gyakorlatot követték a XVI. század velencei festőitől kiindulva a XVIII. századig az olasz vagy az itáliai hatás alatt álló művészek. A múlt század második felének romantikusai csodálattal fordultak a besötétedett "galériatónusú" képek felé, és hasonló hatást igyekeztek elérni, de a korábbi korszak festőcéheiben felhalmozódott anyagismeret nélkül. Ráadásul a "galériatónus" nem jelent mást, mint a felületi szennyeződés és az elsárgult lakkréteg egyenletes, mindent összemosó egyvelegét, ugyanakkor néhány festő a XIX. század végén felfedezte a sötét alap biztosította előnyöket is. Egyszerű eszközökkel drámai hatást lehet elérni, ha a világosabb színneket egyre vastagabb festékkel hordják fel. Egy-egy csúcsfény, amint megcsillan a kép fontos részein — a katona szuronyán, a széttépett biblia gerincén — rögtön meghatározza és kiemeli a kompozíció lényeges kellékeit. Ez ennek a festésmódnak a lényege, amit a késő-reneszánsz és barokk mesterek oly tökéletesen alkalmaztak, és amit a XIX. század festőakadémiái is igyekeztek megtanítani. A művészi szándék, vagy ha úgy tetszik a Kunstwollen, amely meghatározta Munkácsy festészetét, már világosan áll előttünk, de nézzük most azokat az eszközöket, amelyekkel 1870 és 1878 között ezt elérte. A korszak nagy kompozícióinak hordozóanyaga az egzotikus fából épített fatábla. Két kedvelt fafajtával találkozhatunk, a mahagónival és a paliszanderrel. A táblák legtöbbjét alapozva vásárolta a művész; ez a korszak kereskedési gyakorlatának megfelelően ún. olajalapozást jelent, amelynek összetétele: enyv, kréta, lenolaj, ólomfehér és cinkfehér. Hasonló alapozással találkozhatunk Munkácsy csekély számú vászonra festett képénél is, ahol a festővásznat minden esetben végben alapozták, majd a méretre vágott darabot feszítették fel a vakkeretre. A nyers és alapozott képhordozót minden bizonnyal maga a művész tette egy sötétbarna massza felhordásával festésre alkalmassá. Erre a melegbarna felületre volt szüksége ahhoz, hogy a fehér foltok laza felfestésével elkezdje a kompozíció kialakítását. Vizsgálatunk szempontjából kevesebb jelentősége van annak a ténynek, hogy az egyes alakok megformálását fotókra támaszkodva végezte, hiszen azok egymáshoz képesti elhelyezését még mindig meg kellett oldania. Ezek a kísérletezések láthatóak a röntgenfelvételeken. A Korhely férj című képen Munkácsy a férj alakjának megformálását a fehér ing foltjának megfestésével kezdte; később az alakot közelebb vitte a kép középpontjához, így a fehér részek kettőzve jelennek meg a röntgenfilmen. A befeje-