Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. Debrecen, 1993)
Tűzhelyek, tüzelőanyagok, a sütés-főzés eszközei
TŰZHELYEK, TÜZELŐANYAGOK, A SÜTÉS-FŐZÉS ESZKÖZEI Az ételek íze összefüggésbe hozható a készítés technológiájával, ez pedig a rendelkezésre álló tüzelőanyagokkal. Tájunk tüzelőanyagai elsősorban a vegetációra alapozódtak, tehát csak a természetben újratermelődő anyagokat tüzelték el. Falun régebben nem ismerték a szenet, s az első világháború előtt a szénhidrogén-gázokat sem. 0 Az egész megyére kiterjedő általános tüzelőanyag a fa, mely azonban a XX. században már nem egyenlő mértékben állt rendelkezésre. A Debrecentől keletre húzódó erdőségek környékén a lakosság végeredményben korlátlan mennyiségben hozzájuthatott tűzifához. Ha szálfát nem is, de elhullott gallyat, tuskót mindenki gyűjthetett. Ebből némelyeknek még eladásra is jutott. Az eladó tűzifát a debreceni piacon, vagy a fában szegényebb faluk utcáin árulták. Régebben a Berettyó és a Körösök mellékén is dús erdők díszlettek. Ezek nagyrésze azonban a XX. század elejétől elpusztult. 1920 előtt sok fát hoztak a vidékre a bihari megyékből is. Később azonban itt is - mint a Hajdúság nagyobb részén -, az Alföldre általában jellemző faszegénység állt elő. Falusi udvarokon valahol a ház közelében volt az ún. favágitó, ahol az egész évre elegendő tűzifát felaprították, s ezt kerítések mellett, eresz alatt szépen sorba rakták. A Sárrét fontos tüzelője volt a nád, amely a XTX. század végéig szinte korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre. A XX. században már mindenütt előtérbe kerültek a szántóföldi növények szárai, kórói, csutkái. A kemencéket már legtöbb helyen szalmával, vagy kukoricaszárral fűtötték. Kitűnő fűtő-, tüzelőszer volt a naprafor gókóró, a magkender szára, az eltört kender „pozdorjája" és a kukorica csutka (Biharban „tucska"). Az egész tájnak, de különösen a pusztáknak jellegzetes tüzelője volt a marhatrágya, mégpedig a legelőről összeszedett ún. árvagané éppen úgy, mint a parasztudvarokon négyzetes formákba taposott tőzek. Az udvarokon, pásztorszállásokon mindkettőből egész boglyára valót összehalmoztak. Természetesen, a fentieken kívül minden éghető anyagot eltüzeltek. Kitűnő tüzelő volt pl. a szőlő venyigéje, s a felszántott kukoricaföldekről összegyűjtött kórótü, vagy csutkatü, a faragás során nyert faforgács, s mindenféle konyhahulladék. A tüzelőberendezések közül tájunkon is legfontosabb a kemence, melyet a nyíri részeken és a pusztákon a szabadba építettek, kis tető alá, a hajdúsági, bihari faluk-