Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. Debrecen, 1993)

A táplálkozás rendje

ételt vittek az aratóknak, a cséplógépi munkásoknak. Ilyenkor tányért nem mindig vittek, hanem a szilkéből kanalazták, mártogatták ki az ételt. Ha nem volt, aki az ebédet kivigye, vagy nagyon messze esett a munkahely a falutól, akkor a mezőn dolgozók csak tarisznyából ebédeltek. Ilyenkor a nyári ebéd rendszerint kenyér, szalonna, esetleg mellé hagyma, vagy savanyúság, s ha volt, akkor bor. Ha már nagyon unták a nyers szalonnát, akkor nyárson szabad tűznél megsütötték. Erre azonban a szorgos munkaidőben sokan sajnálták az időt pazarolni, meg a sík határban néhol tüzelőt se nagyon találhattak. így nyári hónapokban sok helyen szinte mindennapi ebéd - néha reggeli is - a nyers szalonna kenyérrel. Tanyás vidékeken, ahol a gazda és munkásai több napot is kint töltöttek a mezőn, délre rendszerint főztek, mégpedig rendszerint a megszokott pergelt levest, vagy valamilyen tésztás, kásás, burgonyás öreg ételt. Debrecenben, a Hajdú városokban az is gyakori volt, hogy hetenként egy napon „asszonyfőzte" ételt ettek, melyet maga a feleség, vagy valamelyik családtag vitt ki a dolgozóknak. Ilyenkor különösen örültek a húsos savanyú leveseknek, rántott, vagy habart leveseknek.

364 Hosszú nyári napokon délután 5 óra körül a mezőn dolgozók gyakran megálltak néhány percre „ozsonyázni". Ilyenkor azt ettek, ami délről maradt a tarisznyában: kenyeret, szalonnát, legrosszabb esetben pucér kenyeret. A vacsora attól függött, milyen volt az ebéd. Ha délben főtt ételt ettek, akkor a vacsora a maradékból telt ki. Ha délben hideget ettek, akkor a vacsora lett a fő étkezés, s ilyenkor a gazdasszony gondoskodott róla, hogy a mezőről hazatérőket főtt étel fogadja. Nyáron nagy melegben kedvelt nyári ételek voltak a gyümölcsciberék, az aludttej, a tejbekása. A napi nagy folyadékveszteség miatt sokan szerették este a savanyú leveseket, de nagyobb munkák alkalmával az sem volt ritka, hogy vacsorára két, három fogásos húsos, tésztás ételeket főztek. A nyáresti tanyasi étkezés hasonló módon történt. Itt még a két világháború között is sok helyen közös tálból ettek: a tálat vagy bográcsot az asztalszékre, evőszékre tették, körülülték és hosszú nyelű kanalakkal ki-ki „maga elől" - kanalazta az ételt. Ha a gazdasszony kint lakott a tanyán, itt gyakrabban ettek baromfi húst, mint a faluban, de a többi étel inkább egyhangú volt. Tanyán lakó, de „bennkosztos" cselédek, tanyások A kint élő cselédek kosztját Debrecenben a gazdasszony otthon egy hétre készítette el. Szombaton kisült a kenyér. Vasárnap délelőtt megfőzték a vereshagymás ecetest (kanecetes), füstölt disznóhússal. Ezt nagy cserépfazékba, vagy fabodonba rakták. Az ételvivőnek megmondták, hogy hány embernek, hány napra való étel van benne. Azután az edény száját bekötötték lantornával (felfújt marhahólyag, vagy hólyagpapír), hogy ki ne lötyögjön. A főtt étel mellé helyezték a tésztás zacskót, szalonnás zacskót, kásás zacskót, sós-, paprikás zacskót, egy szilke zsírt, zsákban kolompírt, veres- és fokhagymát s természetesen egy nagy kenyeret. Kint a tanyán aztán maguk osztották be, hogy az étel egy hétre elegendő legyen, hogy minden napra jusson főtt étel. Természetesen, reggelire maguknak főztek tísztalevest, estére va-