Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)

Nagy Ibolya: Adalékok a hajdúszoboszlói temetkezési szokások történetéhez

„megrendelték" — így mondták megrendelték —, akkor beszélték meg: hányszor harangozzanak, mekkora hosszúságú legyen a szertartás, hány ének legyen benne. A temetésre a „plébános" a kántorral, s legalább 2 ministráns gyermekkel jött el. Ha nagyobb temetés, „énekes temetés" volt, több gyerek jött velük, hogy énekeljenek, s ministráns is 4 volt. A koporsót a házhoz merőlegesen tették le, a halott fejénél nem állt senki, a jobb oldalánál az asszonyok, a bal oldalon férfiak álltak, elöl a család, mögöttük a rokonok. A temetési menetben is elkülönültek a nemek: legelöl ment egy asszony, a rózsafüzéres asszonyok vezetője, s vitt egy feszületet, utána mentek a gyerekek, majd a férfiak. A halottas kocsi előtt közvetlenül a pap a kántorral. A halottas kocsi mellett a temetkezési vállalkozó ment, mert „ő is szinte félig-meddig felelős volt az egésznek a lebonyolításáért". A halottas kocsi után a legközelebbi rokonok mentek, s leghátul az asszonyok. A temetési menetben mentek a sírhúzók is, de szépen feketébe felöltözve vitték a kapát, lapátot. Katolikusok-reformátusok egyaránt két rúdon vitték a temetőkaputól a koporsót a sírhoz. A katolikus családok a temetés napjának reggelén a halottért tartott gyászmisén vettek részt, illetve mai napig tartanak gyászmisét a halott lelki üdvéért. így beszélnek róla: „... vagy csendes mise volt, ha egyszerűbb, nem volt olyan költséges ezelőtt sem, ha meg úgy akarták, valami parádés temetést, így mondták, vagy száz énekszós... akkor hosszadalmasabb volt, és a húsvéti gyertyát is meggyújtották, az is külön ünnepélyesebb az a nagy vastag gyertya, és akkor a »Libera«-t is éneklik a végén : »Ments meg Uram az örök háláltok — azt nem mindig énekelték így a gyászmisén, csak kimondottan ilyen énekes misén. És akkor énekelve megy a mise szöveg maga is, egyébként meg csak olvasva, »olvasott mise«, így nevezik... abból az időből máig is fennmaradt, hogy mindig a templomnak a jobb oldalában ültek a gyászolók és az most is úgy van... elől a nők a férfiak utánuk... a halálnak a napján, akkor szoktak érte szintén misét mondatni. És akkor is közel-távolban, aki el tud jönni a rokonság közül, azok elmennek arra a misére is. Ez nem annyira kötelező mint a temetéskor, arra nagyon, nagyon kötelezőnek veszi mindenki, nagyon szigorúan, már így az évfordulós megemlékezésen nem annyira, de igyekszik azért mindenki, aki tud..." A temetési szertartás fontos tárgya volt a virág, a koszorú. Az nagy dolog volt, ki, milyen koszorút kapott. Az élővirág koszorút nem ismerték, papírkoszorúk voltak, papír- vagy selyemszalaggal. Az volt a fontos: papírszalag van-e rajta, vagy selyem. A fiatal koszorúján a szalag fehér volt, a lányokén rózsaszín, a középkorúaké lila, az öregé fekete. A koszorú virága is öregnek lila volt, legfeljebb, ha nem volt, akkor lehetett fehéret vinni, de szó sem lehetett pirosról, tarkáról. Egyesek egy koszorút, az „ilyen jelesekét" bedobtak a koporsó tetejére — de ez nem volt általános, koszorút a fejfára, a sírra tettek. Földet mindenki dobott a sírba, a katolikusok egy rögöt, a reformátusok 3 marék földet, „azír, hogy felejtsen, vagy megíjjedt tülle". „Ha valaki megijjedt, vagy fiit a halottul, nem merte vóna megnízni, azt ajánlották neki, türülközzík meg a szemfedilbe, csak úgy szárazon." (A szemfedélből ún. „emlíket" is készítettek: az elhalt — inkább leány — fényképéhez az üveg alá odatettek a mirtuszkoszorúból, s a szemfedélből készített kis csokrot.) Az 1960-as évek elejéig a szoboszlói reformátusok öt temetőt használtak: a Csepűst, a Vén temetőt, a Bánom temetőt — mikor ezt lezárták a hőforrás feltörése miatt, helyette a Kossuth utca végén megnyitották a Kossuth temetőt — a Káráchátit, és a Sopronit. A legrégebbi katolikus temető a Bánom temető mellett volt, majd a mostani 4-es főút mellett nyitottak újat. A zsidó temető a Kárác temető mellett volt. A reformátusok temetői nem egyházi temetők voltak, a város volt a birtokosuk, hiába kérte a presbitérium a temető jogviszonyának rendezését. 1914-ben kelt bejegyzés: „... csak a református egyház van városunkban abban a szomorú helyzetben, hogy temetőivel szabadon nem rendelkezhetik, míg a másik két felekezetet temetői használatában senki nem háborgathatja..."

26 1917-ből: „...Felette kívánatos volna a temetők jogviszonyának megállapítása. 26 A hajdúszoboszlói református egyháztanácsjegyzőkönyve 1914—1924. 27. szám 172