Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)

Nagy Ibolya: Adalékok a hajdúszoboszlói temetkezési szokások történetéhez

Hogy tulajdonképpen ki a temetők birtokosa az egyház, a közbirtokosság vagy a város, azt ez idő szerint eldönteni nem lehet. Kellő gondozás alatt nincsenek, pedig a temető kegyeletes, szent hely."

27 A Vén temető volt az „urak temetője", mivel ez volt a legközelebb a templomhoz, ehhez vitt ki a legjobb út, itt volt leghamarabb kövesút. Gazdag és felkapott temető volt a Kárácháti is, mivel ide temetkeztek a II. tizedben lakó módos parasztgazdák. A legutóbbi időkig a temetőkben két fejfatípust lehetett megkülönböztetni: a hegyes tetejű csónakos fejfát, homlokrészén geometrikus, indás-virágos ág, napkorong díszítéssel, és a kerek tetejű, oszlopos fejfát, melybe díszként mindig szomorúfűzfát véstek. Sírjeleiket a katolikusok is fejfának nevezték. Használta mindkét felekezet a „fűtűl való fa" megnevezést is, de nem az elkészített fejfára: „... azt olyankor szokták mondani, amikor akácból csinálták ezt a fejfát, és amikor valaki kinízett egy gyönyörű fát, és azt mondta : na, ehhe nem nyúlunk, ez lesz a fűtül való fám! ... De az fejfa lett, mikor ki lett vágva." A temetés záró aktusának a halotti tort tekinthetjük. Megkínálták, megvendégelték a temetésre eljött rokonokat, s ilyenkor beszélték meg a „vagyont". Szegényeknél ez nem volt szokásban, de nem is nézték jó szemmel. így emlékszik egy idős asszony: „.. .gazdáknál vót bizony. Birkát vágtak, meg ki mit. Oszt a rokonságot, pláne ha idegenek jöttek másfelől azoknak egy ebídet vagy vacsorát csináltak. Meg mentek a szegínyek, akik kódultak, oszt azok is kaptak kenyír-szalonnát, osztották szíjjel. Mink azt se níztük jól szegínyek, hogy meghalt az illető, osztán annak akkor örültek, vagy mir ültek össze na. Nem tudtuk. Szegíny níp ezt nem nízte jó szemmel, hogy azok halotti tort ültek. Vót egy gazdám,... annak is vót torja, vót egy tesvíje, egy fírfi, az iszákos vót berúgott és danolt, az is danolt. Az apja megverte, pedig nős ember vót! azt a fiját. Te nem tudod kit vesztettél mámmá, oszt van kedved danolni! Hát ugyi az ital elvette az eszit. Sose hallottam, hogy szegíny ember tort ült vóna, csak a gazdák, hogyne. Hát ott vót mibúl, a szegínnek mi vót? örült hogy el tudta temettetni a halottját. Nem hogy még egy vacsorát, egy ebédet csinájják." A halottakat „elgyászolták" —, sajnos a „gyász", a „félgyász" finom megkülönböztetéseit nem sikerült összegyűjtenem. A temetőlátogatás a vasárnap délutánok rendjébe tartozott, a katolikusok a délutáni litánia után mentek. Szinte kis társas alkalomnak számított, amikor is az öregek inkább a sírok melletti padon ültek, köröttük a fiatalabbak, s felelevenítették a halotthoz fűződő emlékeiket is, de megbeszélték a napi dolgaikat is. Hadd fejezzem ki köszönetemet azoknak a szoboszlói embereknek, akik visszaemlékezéseikkel nagy segítségemre voltak e dolgozat megírásához. Csanády Lajos, szül.: 1906. Csanády Lajosné, Zöld Juliánná, szül.: 1912. Cserny Lászlóné, Bereczki Gizella, szül.: 1925. Kapornaki Pálné, Kassai Margit, szül.: 1921. Kiss Imre, szül.: 1914. Márton Antal, szül. : 1898. Molnár Gáborné, Gerőcz Margit, szül.: 1914. Nagy Sándor, szül.: 1896. Péter Zoltán, szül.: 1927. Pinczés Imréné, Dobi Margit, szül.: 1920. Z. Papp Kálmán, szül.: 1904. T. Szabó Albertné, Király Róza, szül.: 1923. Tatár Kiss Antal, szül.: 1909. Tóth Sámuel, szül.: 1903. Vájsz Gusztávné, Kovács Gizella, szül.: 1920. Zöld Károlyné, Hajdú Piroska, szül.: 1903. 27 A hajdúszoboszlói református egyháztanácsjegyzőkönyve 1914—1924. 1917. május 12-én kelt bejegyzés, 42. szám