Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)

Nagy Ibolya: Adalékok a hajdúszoboszlói temetkezési szokások történetéhez

A reformátusok halottaikat háztól vagy a templomtól temették, s a lelkészi szolgálat szerint megkülönböztettek énekszós, imás, orációs és prédikációs temetést. Az énekszós temetés mindig háztól történt. így csak a legszegényebbeket temették, azokat, kikért nem tudták megfizetni a papot. Mint mondják: „... pap nem vót. Nem vót tehetsíge, hogy annyit megfizessík. Ugyi, ha akármilyen ócsó is vót, örült, hogy el tudta temettetni az a szegíny a halottat, nem hogy még papot is rendejjík, mer nem, nem vót rá keret. Nagyon sokat temettek csak ínekszóval. Úgyhogy elínekeltík ott ezt a halotti íneket, meg míg vittík kifele mindig, meg még a sírnál is... " Az énekszós halotthoz a kántor, a funerátor, s 5 éneklő gyermek ment le. Ha két temetés volt egy időben, akkor nem a kántor ment le, hanem a segédtanító. A szertartás a legegyszerűbb volt: az eresz alá kitettek egy asztalt, leterítették fehér abrosszal, ehhez ült le a kántor, a gyermekek körben álltak mögötte. A kántor elkezdett egy éneket, a funerátor közben bent a szobában leszögezte a koporsót, akkor újra elénekeltek egy verset, s indultak ki a temetőbe. Minden református halott koporsóját a funerátor szögezte le, de előtte késsel vagy ollóval kereszt alakban a halott arca fölött felvágta a szemfedelet, s a széleket visszahajtotta, hogy az arc szabadon maradjon. Ezt azért tette, hogy „Feltámadáskor fedetlen arccal járuljék Krisztus színe elé" — mondják. A katolikusoknál a szemfedél felvágását az a temetkezési vállalkozó végezte, akinél bevásároltak. Amikor háztól, prédikációval temettek, az utca, a környék, sőt a távol lakók is jelen voltak. Az asszonyok bementek a halottas szobába, a férfiak kint maradtak az udvaron, a fák alatt beszélgettek, a pap, a kántor, a funerátor, s az éneklő gyermekek megérkeztéig. Amikor a pap megérkezett, a kántorral együtt helyet foglalt a ház előtt, a tornácba kitett asztalnál. A kántor, s a gyermekek elkezdtek énekelni, a férfiak bementek a pitarba. A szobában a funerátor leszögezte a koporsót, majd jött ki közvetlenül a koporsó után, hogy kinn eligazítsa a kecskelábat. A funerátor után a férfiak jöttek ki levett kalappal, egyesével, kor szerint a pitarból. „... és érdekes — mondják — hogy tudták koronkint, hogy ki menjen előre. Elől jött a legöregebb, utána a többi koronkint, szóval tudták, úgy látszik annyira ismertík egymást, tudták ki következik, ki ki után következik..." A koporsó körüli rend leírása nem egységes. Abban mindenki egyetért, hogy a halott fejénél nem állt senki, hisz a koporsót a tornácra merőlegesen tették le, így a lelkész volt a fejénél. Van aki azt mondja: „... és akkor kijöttek a férfiak, és körbe állták, nagy körbe a koporsót, útat engedve a hozzátartozó nőknek... Hagytak egy útat, itt jöttek be a nők a koporsóhoz, és azok ráborultak, a hozzátartozók, és siratták. A család az ott volt, a nők ráborultak a koporsóra, de a férfiak ott álltak a háta megett, levett kalappal..." Mások azt mondják: a koporsó egyik oldalán a gyászolók álltak, a másikon a férfiak. Van aki így emlékszik: „... Az egyik oldalon a nagyon közeliek, mindig a halott jobb oldalán... a család, csak a legszűkebb család... a távolabbi rokonok azok a halott baloldalán. A férfiak a baloldalon inkább, az asszonyok a jobb oldalon.. ." A legközelebbi rokonnak a házastárs és a gyermekek számítottak, a testvér már nem tartozott oda. A szertartás végeztével a funerátor eligazította a menetet, s harangszó kíséretével, énekelgetve elindultak a temetőbe. A menetben elöl ment a tiszteletes, a kántor, a funerátor, s a „deják gyerekik". őket követték a férfiak — csak a legközelebbi férfi hozzátartozó ment a gyászkocsi után, a többi mind elöl ment. Az asszonyok, gyermekek mind a koporsó után mentek, elöl a közeliek, hátul az ismerősök. Leghátul lovasszekerek is voltak, a nagyon időseket, betegeket vitték. A leggyakrabban templomos temetéssel temettek a szoboszlói reformátusok. A régiek „eltakarítás"-ról beszéltek, „tisztességgel eltakarítottuk" — mondták. Erről így beszélnek az idősek: „... mindenkit akit egyházilag temettek felvittek a templomba, mindig ott állt, ott kinn a halott, a níp meg benn vót, ott benn a templomba. Mindig, gyerekkoromba is mindig ott níztük az iskolába, hogy megint hoztak egy halottat. Ott vót a szertartás a templomba, nagyon-nagyon ritka eset vót, aki a háznál. Az oszt úgy vót kiírva: a háznál tartandó ima, oráció, vagy pré-