Gazda László szerk.: Néprajzi tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 51. Debrecen, 1992)

Nagy Ibolya: Adalékok a hajdúszoboszlói temetkezési szokások történetéhez

dikáció... mindig így vót, csak ebbe a rendszerbe lett ez így, meg mióta ravatalozó van. Még ebbe a rendszerbe is sokat felhordták, csak 56 óta nem, azóta mán úgy megszűnt ..."„... a nagyanyám azt mondta: engemet nem visztek be, hogy ott megájjatok, hanem kijön ide a pap, s akkor itt a háznál lesz... és tényleg így az öregek akkor kezdtek ezen így morfondírozni, hogy minek viszik fel, és mégiscsak borzasztó, hogy van temetís, és kinn a halott, mi pedig odabe imádkozunk, énekelünk, az meg kinn van akkor. A 30-as évek elejitűl kezdett ez. Megvolt azelőtt is, de inkább úgy gondolom, hogy szegényekhez járt le a pap. Még eleinte. Mert ez is egy módi volt. Többe került, vigyük fel!..." A presbitériumi jegyzőkönyvekben több bejegyzést olvashatunk a „palástdíjról", összefüggésben a temetés mikéntjével: 1916-ban a következő határozatot hozta az egyháztanács: prédikációval való temetés templomban 20 Korona, háznál 30 Korona; orációs templomban 12 Korona, háznál 18 Korona. Imával történő temetés templomban 8 Korona, háznál 12 Korona. A síri ima díja 20 Korona.

21 1920-ban kelt bejegyzés: imás temetés díja a templomban végzett imáért 10 Korona, a háznál 20 Korona, a háznál és a sírnál tartandó imáért 30 Korona. Prédikációs temetés díja 50 Korona, több papos, vagy pompa temetésé lelkészenként 60-60 Korona.

22 Templomos temetéskor a házhoz a kántor, a funerátor s a gyermekek mentek le. A háznál a kántor vagy 3 „verset" énekelt, amikor például a koporsót kihozták az udvarra, s a szemfedőt kihúzták, elrendezték, a kántor rákezdte: „Hát kedvesim, szerelmesim már ne sírjatok" — fiatal halott temetésekor ezt énekelték: „A fájdalom éles nyilai leverek az én erőmet / Lefolyának éltem napjai nem számlálom többé őket" Itt jegyzem meg, nem volt szokatlan, hogy az idős emberek meghagyták: melyik éneket énekeljenek temetésükön. Egy példa: „.. .vallásos asszony vót, meghagyta az íneket is, hogy neki mék íneket ínekejjík el. Mikor itt vége lett a gyászszertartásnak, akkor ezzel búcsúztunk, hogy »Térj pihenni fáradt vandor« ez vót az óhaja, hogy neki ezt okvetlen ínekejjík el. Mostmán nem nagyon szokták ezt ínekelni..." A háztól a temetési menet elindult a templomhoz. Ott a halottas kocsi megállt a templom mellett, a leányiskolái kapunál, s mindenki bement a templomba, a halottal csak a kocsis maradt kint. A templomban már feltették a gyászterítéket: az Úr asztalát, a szószéket, s a szószékkel szemben lévő első padot fekete terítővel leterítették. A templomban a templomi rend szerint foglaltak helyet a gyászolók, a Gönczy Pál utca felőli rész volt a férfiaké. Hogy meddig tartott a szertartás, attól függött, imás (könyörgés), orációs vagy prédikációs volt-e. Az orációs temetés rövidebb volt mint a prédikációs, nem volt nagy prédikáció, s hiányzott az életírat. A szertartás végeztével az asszonyok ismét ráborultak a koporsóra, ez így illett „bevett szokás volt", de hangosan nem sírtak. A hangos sírást-zokogást „csúnyának" tartották, főleg ha öreget temettek, s ha mégis hangosan sírt valaki, a mellette álló csitítgatta: nem szabad, uralkodjon magán, ennek ez a rendje — így vigasztalgatták. A legillendőbb viselkedés az volt, ha a zsebkendőjét a szájára szorította, a könnyei hullottak, de hangosan nem sírt. A temetési menet mindig az utca közepén ment, akármilyen nagy sár volt is. Majd az 1930-as végén kezdték szokásba venni, hogy a gyászolók — kerülvén a nagy sárt — helyenként fölmentek a járdára. Ha valaki temetési menettel találkozott, megállt, levette a kalapját s megvárta, míg a menet elhalad mellette. Elképzelhetetlen volt, hogy lovasszekérrel mellé menjenek, s megelőzzék. A boltosok becsukták az üzletet, lehúzták a rolót, így adva meg a halottnak a tiszteletet. A gyermekeket is tiltották a nyílt bámészkodástól: „... és akkor szüleink mondták: belülről, ha már mindenáron nézni akarjuk, a kerítés lyukán keresztül leskelődve csak, de nem szabad, hogy csak úgy odaálljunk bámészkodni, mert az illetlenség, ez nem olyan látványosság..." A sírt a temetés reggelén a szomszédok, utcabeliek, ismerősök ásták meg. „... a halottas 21 A hajdúszoboszlói református egyháztanács jegyzőkönyve 1914—1924. 1916. 70. szám 22 A hajdúszoboszlói református egyháztanácsjegyzőkönyve 1914—1924. 37. szám